Ebéd

Sziasztok!

El se hiszitek mennyire boldog vagyok, hogy ennyien írtatok véleményt:):):) Köszönöm szépen az összes megjegyzést, aki pedig csak most csatlakozott az olvasói körbe, azt üdvözlöm:) Örülök, hogy tetszett a 30.rész, remélem ez a 31.-kel sem lesz másképp:) Gondoltam az aktivitásotok végett megérdemlitek, hogy még ma felkerüljön a várt rész, amihez remélem szintén sokatoknak lesz hozzáfűznivalója... Holnap hozom a megígért Rob szemszöget is, persze a cselekmény is folytatódhat egy hasonlóan nálam magasnak számító komment számnál....:)

Jó olvasást!!!

Puszi!!!

Meré

31.rész

Miután sikeresen beégtem azzal a bizonyos almás sztorival eléggé feszélyezve éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy mindenki néz, és pontosan tudja, hogy mi folyik az asztal alatt, ami valljuk be nem biztos, hogy a többiekre is tartozna. Ahogy Rob tenyere simogatott az túl ment már a józan ész határain, ezért kezdtem eljutni arra a pontra, hogy azonnal leteperem, na de csak nyugi kislány!Mély levegő, beszív és kifúj!
- Ah, te jó ég!-bukott ki belőlem minden erőfeszítésem ellenére is, a fenébe!!!!
- Mi a baj?!-kérdezte Kellan és Peter kórusban
- Semmi-vörösödtem fülig-Csak eszembe jutott, hogy elfelejtettem befejezni az egyik esszémet a nagy francia forradalomról, amiért a prof holnap letekeri a nyakamat, de nem baj….-hazudtam azonnal, és lopva Robra pillantottam, aki majdnem megfulladt attól, ahogy próbálta visszatartani kitörni készülő nevetését. Minden bizonnyal a magyarázatomon vidult ilyen jót, na majd megemlegeti még ezt!
- Oh, hát igazán kár lenne a nyakadért…- somolygott Kellan, jajj ugye nem vágta le, hogy kamuzok???
- Az biztos-mosolygott rám ellenállhatatlanul Rob, majd mindenki előtt belecsókolt a nyakamba
- Mi is itt vagyunk ám!-tolta le Jackson ezért a manőveréért
- Sajnos-mormogta, amit rajtam kívül senki sem hallott meg szerencsére, én mégis jót vidultam rajta
- Szóval akkor történész leszel?-kérdezte kedvesen Elizabeth terelvén a szót
- Ha minden jól megy, akkor igen…-bólintottam
- Gondolom nem egyszerű….- fejtette tovább, miközben kortyolt egyet az üdítőjéből
- Hát nem, de manapság mi egyszerű? Bár úgy gondolom, hogy mivel szeretem tanulni, így annyira azért nem okoz nagy problémát…
- Az a lényeg-vette át a szót Peter-Mikor is fogsz végezni?
- Hm, ez egy érdekes kérdés…Elvileg tavasszal végzek, vagyis kapok egy sima diplomát, de mivel a doktori címre hajtok, így még tanulhatok 5 éven keresztül…
- Még 5 évet?!-kerekedtek ki az asztalnál lévők szemei
- Igen…Eléggé érdekes ez a mostani egyetemi rendszer…Most 3 évig úgynevezett alapképzést tanultam, ami tulajdonképp arra elég csak, hogy tovább léphessek a mesterképzésbe, ami 2 éves. Ha azt is sikeresen elvégeztem, utána jelentkezhetek doktori képzésre, aminek a végén le kell adnom egy elég magas szintű dolgozatot és egy szakmai bizottság előtt meg kell majd védenem….-magyaráztam lelkesen
- Azért ez nem semmi!-jegyezte meg Kristen elismeréssel a hangjában-Keményen meg kell küzdened akkor az egyetemen a célodért…
- Igen, de szeretek küzdeni dolgokért…Nem vagyok az a típus, aki elvárja, hogy az ölébe hulljanak dolgok…Tudjátok az élet megtanított már arra, hogy néha igazságtalan és nem mindig magad aratod le a babérjaidat, de ha nem adom fel, akkor sikerülhetnek az álmaim…-éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemeimbe, pedig most talán mégsem kellene sírnom
- Ez egy jó meglátás, hallod Sarah eddig is tudtam, hogy okos vagy, de ezek után…-mosolygott rám Ashley, de ekkor már elszakadt az a bizonyos húr és a könnyeim utat törtek
- Én…öööö…-pattantam fel a helyemről-Elnézést!-kezdtem el kiszaladni az étteremből, nem akartam, hogy bárki is sírni lásson, pláne nem Rob. Szinte már zokogtam, ahogy keresztül futottam a hotel előcsarnokán, majdnem fellökve az egyik hordár srácot
- Hé Sarah!Mi történt???-hallottam valahonnan messziről Jess hangját, de nem tudtam megállni, képtelen voltam akár csak visszanézni is. Szabályosan kivetődtem az ajtón és már vágtam is át magamat a rajongókon, amikor meghallottam Rob hangját:
- Sarah!!!Kicsim!!!-egyre közelebbről hallottam-Kicsim!!-kapott utánam Robert és fordított maga felé:
- Mi a baj?-kérdezte teljes aggodalommal a hangjában, de most képtelen voltam neki bármit is mondani, inkább jó szorosan hozzábújtam, ő pedig készségesen átölelt. Egyik kezével nyugtatóan simogatta a hátamat:
- Ssss!Semmi baj!Itt vagyok!-suttogta
Jó pár percig állhattunk így összebújva, mire csitulni kezdett a zokogásom, a könnyeim kezdtek elfogyni, így végre felnéztem rá:
- Minden rendben?-méregetett nyugtalanul
- Most már azt hiszem-szipogtam- Ne haragudj!Rémes vagyok!
- Jajj ne viccelj már én kicsi csacsim!-adott egy puszit az orromra-Abszolút nem vagy rémes!
- De most vajon mit gondolnak a kollegáid?
- Azt, hogy valami nagyon felzaklathatott…Mindenki aggódik érted…Nézzd!-mutatta meg a telefonját, aminek a kijelzőjén 15 nem fogadott hívás és 8 új sms díszelgett:
- Mindenki hívott meg sms-t is írt, hogy mi van veled…- simogatta meg az arcomat
- Aranyosak!-sóhajtottam- De honnan tudod, hogy miért kerestek?
- Onnan, hogy időközben elolvastam pár sms-t….
- Értem…Hát mondd meg nekik, hogy egy hisztis nőszemély vagyok….
- Mindannyian tudjuk, hogy nem vagy az!De nem akarod elmondani, hogy mi zaklatott fel ennyire?-kérdezte miközben elengedett az öleléséből, hogy elő tudjon venni egy papírzsepit a számomra
- Nem is tudom….-.nyúltam a zsepiért
- Nem muszáj, csak ha akarod!
- Tudom!De el szeretném mesélni-fogtam meg a kezét
- Rendben van, de szerintem keressünk egy nyugisabb helyett-bökött a fejével az ácsorgó lányok felé
- Persze….-bólintottam-hogy hogy nem sikítoznak?
- Ők is látják, hogy most nem alkalmas..Na de gyere!Sétáljunk egyet a parkban!
- Jó ötlet!-indultunk el kézenfogva a park irányába