21. rész

Sziasztok!

Először is ezer bocsi mindenkitől, aki várta a következő részt, nem tagadom, kicsit elvoltam merülve a dolgaimba, de most végre meghoztam a folytatást. Köszönöm mindenkinek, aki olvassa a történetemet, várom a véleményeiteket továbbra is:)

Puszi:):):)

21.rész

Alig hogy kiléptem a teremből elővettem a telefonomat és gyorsan visszakapcsoltam. Volt egy új üzenetem Roberttől:”Most is rád gondolok, remélem sikerült a zh-d. Hívj fel, ha végeztél!Csók!Rob” Tagadhatatlanul jól esett, hogy ennyire törődik velem és hogy ezek szerint hiányzok is neki, persze ő is nekem, de jelenleg annyira nincs kedvem senkihez. Pocsékul érzem magamat, amiért a megérzésem szerint nem sikerült az a nyavalyás zh-m. Pedig annyit tanultam rá, és tessék, nem ért semmit. Elpazarolt idő volt rá készülnöm, ha nem is azt kérdezte a tanár, amit leadott és kötelezőként feladott, á - filóztam ezen, amikor Rob neve kezdett el villogni a mobilom kijelzőjén. Nem akartam megbántani azzal, hogy kinyomom a hívását, így benyomtam a fogadó gombot:
- Szia kicsim!Ezek szerint végeztél…-hallottam egy vidám hangot a vonal túlsó végéről
- Szia!Igen, nemrég léptem ki a suli kapuján….-feleltem kelletlenül
- Szuper, akkor eléd megyek és elviszlek valahová..-lelkesült be
- Nem lenne nagy baj, ha inkább ezt ma kihagynánk?-kérdeztem egy kicsit félszegen
- Ööö, persze, hogy nem, de történt valami?Olyan szomorú a hangod!
- Fáradt vagyok, ennyi az egész…
- Oh, mondjuk azt nem csodálom egy zh után…Tényleg hogy ment, hm?
- Háát, nem tudom, nem vagyok biztos benne, hogy átmentem…
- Sajnálom kicsim, bár szerintem csak kishitű vagy, én biztos vagyok abban, hogy sikerült…
- Hagyjuk-sóhajtottam-Neked milyen napod volt?-tereltem másra szót
- Átlagos, bár nagyon hiányoztál egész délelőtt…Viszont történt valami, amit feltétlenül szeretnék veled megbeszélni…
- Micsoda?-érdeklődtem szelíden, bár nem sejtettem túl sok jót
- Inkább személyesen…Tudunk találkozni valahol?
- Persze, hogy tudunk találkozni. Kíváncsivá tettél….
- Csak azért tudunk találkozni, mert kíváncsi vagy?-incselkedett velem, pedig ehhez most semmi hangulatom nem volt
- Természetesen nem, de érdekel, hogy mi ez az egész…Szóval mikor érsz rá?
- Akár most is…Hol talizzunk?Nálad vagy a szállodába?
- Inkább nálunk, szeretném magamat kényelembe helyezni, ha nem gond…
- Okés, akkor fél óra múlva ott vagyok…
- Várlak-bontottam a vonalat, majd leintettem egy taxit, hogy minél hamarabb és feltűnés mentesebben haza érkezhessek.
Pechemre azonban pár kósza fotós a ház előtt várakozott, a fene se tudja, hogy miért, vagyis sejtéseim azért vannak, de most komolyan mi olyan érdekes lehet abban, ahogy lépkedek vagy netalántán Roberttel együtt lépkedünk? Annyira szánalmas, ahogy ezerrel kattintgatják a masináikat, csak azért, hogy pár percen belül ezek már a világhálón keringhessenek, na persze, mint valami nagy szenzáció. Pedig bennem aztán minden van, csak pont szenzáció nincs. Átlagos történész hallgató vagyok, a magam átlagos kis szokásaival. Jó, na persze korántsem nevezhető átlagosnak, ha az ember lánya egy világsztárral jár, de könyörgöm ettől még nem leszek érdekesebb a többi velem egykorú lánynál. Persze az más kérdés, hogy ezek az emberek is csak a munkájukat végzik, nyilván nem csupa szórakozásból figyelik meg a mozdulataimat, de ez így akkor sem jó. Nem tudom hallottak-e már arról a remek kis fogalomról, hogy privát szféra, amibe nem igazán illik belemászni, márpedig ők most igencsak azt teszik, főleg, hogy az egyik egyenesen az arcomba tolta azt az átkozott fényképezőgépet:
- Bocsánat, de kivenné a képemből ezt a vacakot?-toltam el egy kissé magam elől-Tudja szeretnék bejutni az otthonomba..
- Én csak a munkámat végzem kisasszony!
- Tisztában vagyok vele, de ha kérhetem akkor végezze valahol máshol….
- Azt nem lehet…
- Hát ha nem lehet, akkor nem lehet, nincs mit tenni!-sóhajtottam-Ha pár centivel arébb viszi ezt az izét az arcomból, akkor én cserébe egy teljes percen át hagyom, hogy nyugodtan fényképezgessenek mielőtt bemennék. Na mit szól?- javasoltam mosolyogva, bár azért ez eléggé nehezemre esett
- Áll az alku-lépett el előlem, én pedig szabad utat kaptam a kapuig, ahol feltűnően sokat vesztegeltem a kulcsomat keresve, de hát ilyen az alku ugyebár. Nagyjából egy perc elteltével beléptem a lépcsőházba, majd szép lassan felballagtam a lépcsőkön, hogy végre egyedül lehessek addig, ameddig Robert meg nem érkezik. Az ajtó előtt azonban egy váratlan látogató álldogált….