43.rész

Sziasztok!

Végre sikerült magamat annyira összeszednem, hogy megtudjam írni a folytatást. Nem fűznék hozzá semmit, mert azt hiszem ezek nem azok a részek, amikhez különösebb kommentárt kellene fűznöm. Remélem nem utáltok nagyon amiért ennyit kellett várnotok a folytira, és még mindig kíváncsiak vagytok arra, hogy hogyan is alakul Sarah és Rob élete....
Kommenjeiteket nagyon köszönöm, igazán meghatódva olvastam, hogy mennyire átéreztétek az előző részt, ami azt jelentette számomra, hogy sikerült olyanra megírnom, amilyenre szerettem volna. Most is érdekel a véleményetek!

Puszi!!!

Meré


43.rész

- Nézze hölgyem, nem tudom mennyire sikerült már lehiggadnia a legutóbbi itt létem óta, de mindenképpen szeretném elmondani, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mozgáskorlátozott marad. – magyarázta nekem Dr. Collins.
- Semennyire. Tudja jól a véleményem a dologról, amihez még mindig tartom magamat. – feleltem neki magabiztosan.
- Azt hittem a barátja jobb belátásra bírja majd, de ezek szerint tévedtem. Miért nem gondol rá, a családjára és a barátaira, akik szeretik magát?
- A családomra?!- keserűen felnevettem. – Miféle család az olyan, akik 3 éve felém sem néznek?! Nem is érdeklem őket! Szóval nekem csak ne emlegesse őket!!!- majdnem ordibáltam már. Hogy a fenébe képzeli, hogy a családom említése jobb belátásra bírhat?
- Elnézést, indiszkrét voltam. Bocsásson meg! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most megyek, később visszajövök. – és már ki is ment, szerencsére. Így végre egyedül lehettem! Tudom, pontosan tudom, hogy kezdetben mennyire nehéz lesz Rob-nak és Marie-nak, ha én már nem leszek, de azzal is tisztában vagyok, hogy mindez csak múló fájdalom lesz és egy idő után már nem is fognak rám emlékezni. Beletörődnek abba a világba, amibe én már nem élek, ebben biztos vagyok.

- Rob!- tette Peter együtt érzően a kezét a vállamra. – Biztosan meggondolja majd magát!
- És mi van akkor, ha nem? –nyögtem fel. – A fejébe vette, hogy csak a terhünkre lenne, a fenébe is!- ütöttem bele egyet a falba, amitől egyáltalán nem éreztem jobban magamat, de pillanatnyi megoldásként nem tehettem mást.
- Rob, tudom, hogy nehéz! De most nem borulhatunk ki, hallod?- hallottam meg Marie szipogását- Ismerem Sarah-t, nem gondolja komolyan.
- De, komolyan gondolja!- fordultam végre velük szembe. - És ezt mind a hárman pontosan tudjuk!- még mielőtt bármit mondhattam volna ezen kívül, megláttam egy olyan személyt közeledni, akinek az ég adta földön semmi keresnivalója nincs itt. Elrugaszkodtam a faltól és nagy léptekkel megindultam felé:
- Daniel! Te meg mi a büdös francot keresel itt?
- Szerinted? Sarah-t, ki mást! Miért, mit hittél?- kérdezte flegmán.
- Azt, hogy eltévedtél! Semmi keresnivalód nincs itt!- viszket tőle a tenyerem.
- Azt hiszem, ezt nem te döntöd el!- és már ment is volna tovább, ha be nem álltam volna elé.
- De, azt hiszem, hogy ezt én döntöm el! Addig menj innen, ameddig szépen mondom!- szorult ökölbe a kezem.
- Én a helyedbe visszavennék Pattinson! Nincs jogod megtiltani nekem, hogy meglátogassam a volt menyasszonyomat a kórházban, aki nem mellesleg miattad került ide!- a mondata utolsó része mérhetetlenül fájt. Fájt az igazság. – Na mi van, megnémultál?- lökött rajtam egyet. – Állj félre!
- Daniel fejezd be!- érkezett meg Marie, nyomában Peterrel. – Nem kell a cirkusz!
- Nem én kezdtem, Marie! Én csak látni szeretném Sarah-t!- lépett hátrébb.
- Tekintettel a múltra, ez nem a legjobb ötlet!
- Ezt mondom én is!- csattantam fel. – Menj haza Daniel! Senki sem kíváncsi rád!
- Nem! Csak, ha Sarah tényleg nem akar látni!
- Erre mérget vehetsz!- néztem egyenesen a szemeibe.
- Ha nem gond, akkor inkább nem vennék. Az inkább Rómeó szerepe, akit a jelenkorban inkább Edwardnak hívnak!- ha Peter nem kap utánam, már tuti ütném ezt a majmot, ahol csak tudnám.
- Ne feszítsd túl a húrt!- sziszegtem neki.
- Milyen húrt, haver? Ne nevetess már! Mindannyian tudjuk, hogy ez az egész meg sem történt volna, ha te nem fűzted volna be szerencsétlen Sarah-t! És ezt még ő is tudja! Nem hinném, hogy ezek után bármit is akarna tőled!- ekkor sikerült leráznom magamról Peter kezeit és egy hatalmasat behúztam ennek az idiótának.
- Na de uraim! Azonnal fejezzék ezt be!- lépett ki a barátnőm kórterméből az orvos. – Ez egy kórház, hogyha nem tudnák!
- Elnézést, igaza van!- bólintottam megbánóan, és a kezemet nyújtottam Daniel felé, aki azonban ellökte azt.
- Nem fogok kezet egy olyan emberrel, aki a saját hibáját másokon verné le! És csak, hogy tudd, legközelebb visszaütök, akárhol is legyünk! Ezt jobb, ha megjegyzed!- szikrákat szórtak a szemei a gyűlölettől, és valahol igazat is adtam neki.
- Rendben van!- végül ennyit mondtam neki, majd a doktor felé fordultam:
- Doktor úr, akkor most beszélhetnénk?
- Természetesen, kérem, kövessen az irodámba!
- Rendben!- indultam utána. – Te addig maradj itt!- mutattam Danielre, aki azonban gúnyosan rám vigyorgott. Mégsem tettem semmit, fontosabbnak éreztem az orvossal való beszélgetést, mint azt, hogy laposra verjem a barátnőm ex-ét.
- Fáradjon beljebb!- tárt ki előttem egy ajtót Dr. Collins, amin én be is léptem. - Foglaljon helyet!- ültünk le egymással szembe. – Gondolom arra kíváncsi, hogy milyen lelki állapotban van a kedvese.
- Igen, tudja, doktor úr, rettenetesen aggódom Sarah-ért. Alig fél napja tudtam meg a balesetet, azonnal ide utaztam Vancouverből és akkor azt kellett hallanom, hogy meg akar halni. El se tudja képzelni milyen érzés ez nekem. - hajtottam le megtörten a fejemet.
- És akkor ráadásul saját magát okolja mindenért, igaz?- kérdezte kedvesen.
- Igen! Azok az átkozott paparazzik, azért üldözték, mert az én barátnőm! Még szép, hogy magamat hibáztatom!
- Tudom, hogy nehéz most magának is, Mr. Pattinson! De ez az önostorozás nem segíti a beteg állapotát, higgye el nekem. Ezzel csak még jobban azt a hitet erősíti meg benne, hogy a terhére van mindenkinek. A barátnője nem akarja, hogy maga szenvedjen a bűntudattól.
- Szóval maga szerint, Sarah nem is akar meghalni?- csak erre szerettem volna választ kapni, a saját lelkem nem igazán érdekelt, meg kell, hogy mondjam.
- Nos, ezt nem mondtam, mert ezt nem tudhatom. Eléggé el van keseredve az esetleges bénulása miatt, és nem hajlandó belegondolni abba, hogy van élet kerekesszékben is.
- És akkor mi mit tehetünk?
- Őszintén? Fogalmam nincs! –sóhajtotta- Beszélhetek egy pszichológussal, hogy beszélgessen el Miss Bright-tal, de ugye ez még nem garancia semmire. Nem biztos, hogy egyáltalán hajlandó lesz szóba állni a pszichológussal.
- Tudom. – bólintottam csalódottan. – De ugye még véletlenül sem hagyják meghalni?
- Természetesen nem!
- Rendben, ez egy kicsit megnyugtat. Ameddig itt van, nem eshet baja.
- Mindent megteszünk érte, de egy valamit tudnia kell. Csak akkor van értelme neki állni a gyógykezeléseknek, ha a barátnője együttműködő lesz és hisz a gyógyulásában, különben felesleges.
- Ez egyértelmű. De maga szerint mivel győzhetnénk meg?
- Nézze ez egy nagyon nehéz kérdés. Lehet, hogy a törődés és a szeretet megteszi a hatását, de az is lehetséges, hogy valami teljesen más billenti helyre a lelki világát a betegnek. Azonban az nagyon fontos, hogy érezze, mellette áll, hiszen láttam rajta, hogy mennyire szereti magát.
- Én is nagyon szeretem, de sajnos pár nap múlva vissza kell mennem Vancouverbe, forgatni. – egyből eszembe jutott, hogy szerződés ide vagy oda, de itt maradok mellette.
- Értem, nos, ez esetben addig is éreztesse vele, hogy mennyire szereti. De meg ne próbálja félre tolni a munkáját, mert csak ront a helyzeten. – mintha a vesémbe látott volna.
- Rendben van, köszönöm szépen doktor úr! Nem is tartom fel tovább!- fogtam kezet vele és elindultam kifelé, amikor bevillant valami:
- Elnézést, lehetne egy kérésem?
- Persze!- nézett fel a papírjaiból kíváncsian.
- Szeretném, ha a sajtónak semmit sem mondanának Sarah állapotáról. Megoldható a hírzárlat?
- Hogyne, ahogy óhajtja Mr. Pattinson! Akkor meghagyom a dolgozóknak, hogy semmilyen információval nem szolgálhatnak a hölgy állapotáról. – és már nyúlt is a telefonjáért.
- Köszönöm! Viszontlátásra! – ezt tartottam a legjobb döntésnek, hátha így nyugalmunk lehet ebben a mindenképpen kétségbeejtő helyzetben. Azonban az orvos korántsem tudott megnyugtatni Sarah lelkiállapotát illetően, annyira bizonytalan minden! Mégis hogyan győzhetném meg róla, hogy mindennél fontosabb nekem?
- Hol van Daniel?- húztam fel a szemöldökömet, ahogy visszaértem a kórterem elé.
- Sarah-nál. – szinte suttogta Marie a kérdésemre a választ
- Nem megmondtam neki világosan, hogy semmi keresnivalója nála?!- emeltem fel kissé a hangomat a hirtelen haragtól
- Rob, Sarah örült neki. – jelentette ki Peter, miközben felém nyújtott egy műanyagpoharat, amiben gondolom kávé lehetett, ahogy elnéztem a padlón, ugyanis dühömben kilöktem a barátom kezéből.
- Bocs Peter, de most nem kell. – egyszerűen nem tudtam volna nyugodtan kávézgatni, miközben az a barom Sarah-nál van.
- Jó- vett egy mély levegőt. – Keresek egy takarítónőt.
- Köszönöm!- ültem le az egyik székre. – Mióta van bent?- néztem rá Marie-ra.
- Nem olyan régen ment be. De nyugodj meg, Sarah már nem szereti őt, csak téged. - ült le mellém Marie és átkarolta a vállamat.- Bízz benne!
- Én bízom benne, csak ebben a …. – ezt azonban már nem fejeztem be, mert meghallottam Sarah nevetését, amitől összeugrott a gyomrom.