42

Sziasztok!

Köszönöm a véleményeiteket, akár hiszitek, akár nem, de nagyon boldog voltam attól, hogy abszolút nem számítottatok egy ilyen drámai fordulatra, ami azért azt jelzi számomra, hogy tudok még nektek újdonsággal szolgálni:)
Tudom, hogy még nincs este 6 és nincs 10 komi sem, de minél előbb szerettem volna feltenni Nektek a folytatást, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ráadásul Húsvét is van:)
Szóval előre szólok, hogy a rész nem lesz vidám, sőt... Én magam is szenvedtem ami alatt megfogalmaztam a dolgokat, de próbáltam minél jobban beleképzelni magamat Rob és Sarah lelki világába, ezért lett ez a rész olyan, amilyen... Nagyon szépen kérlek Benneteket, hogy akik elolvassátok írjatok véleményt, ne hagyjatok kétségek között!
Tovább még egy fontos megjegyzésem lenne: Sarah véleménye SZUBJEKTÍV, NEM KÖVETENDŐ... Ahogy olvassátok, rájöttök, hogy miért most ezt...


Jó olvasást!!!

Puszi!!!!

Meré


u.i.: Tényleg írjatok véleményeket, különben azt fogom hinni önmagamat ismerve, hogy elszúrtam és nem fogom folytatni....


42. rész

Lassan nyitottam ki a szemeimet, hunyorogva, de rögtön vissza is csuktam őket először.Vakított a fény és a fehérség, igen, a fehérség. Hol is vagyok, hogy minden ennyire fehér?! Ezt muszáj megtudnom, ezért erőt vettem magamon és még egyszer látásra nyitottam a szemeimet. A fény még mindig bántott, de valahogy legyőztem azt és a helyre koncentráltam. Elsőre is jól láttam, csupa fehér fal és valami fura hang, fura pittyegés. Oldalra sandítottam, hogy megkeressem a zaj forrását, amit meg is találtam. A monitoron az én EKG-m jelent meg, tehát kórházban vagyok. Hangosan felnyögtem, ahogy egyszerre minden eszembe jutott. Marie autóját vezettem, nem akartam elkésni az egyetemről, de ezek szerint mégiscsak sikerült, hála a paparazziknak. Épp akkor kattintottak a szemembe, a fene se tudja honnan, amikor épp egy eléggé veszélyes kereszteződésen haladtam át. Az utolsó emlékem a fülsüketítő zaj és tompa ütés, amit a fejemen és az oldalamba éreztem, aztán minden sötét lett. Most pedig, ahogy felemelem a kezemet látom, hogy egy infúziós cső lóg ki belőle, hát ez remek. De vajon mi lehet a másik sofőrrel?Elvégre ő nem tehet semmiről, én nem láttam hirtelen semmit. Ezen tűnődtem, amikor csapódott az ajtó és Marie robbant be rajta:
- Hál’istennek, hogy felébredtél!-sóhajtott egy nagyot- Nagyon megijesztettél!
- Sajnálom!-mondtam szem lesütve
- Ugyan már, a lényeg, hogy végre ébren vagy!-ölelt át, már amennyire tudott, majd megnyomta gondolom a hívógombot
- Mit jelent az, hogy végre?
- Nem emlékszel mi történt?
- De, emlékszem a balesetre, nagyon sajnálom az autódat….
- Ne viccelj Sarah, az a legkevesebb, de komolyan!Az a fő, hogy életben maradtál!-láttam rajta a megkönnyebbülést
- Aha, és a másik sofőr, ő is életben maradt?
- Kutya baja, megúszta pár karcolással, meg egy hatalmas ijedtséggel….
- Az jó…Reméltem, hogy nem lett semmi baja….
- Jellemző, hogy másért aggódsz…De mégse ő feküdt másfél napig kómában és lebegett élet-halál között!-gyűlt meg könnyekkel a szeme
- Kómában voltam?!
- Igen, és az orvos nem sok jóval bíztatott, azt mondta, hogy a legrosszabb is bekövetkezhet….-most már sírt a barátnőm, szegény nagyon kiborult. Oda nyújtottam felé a kezemet és jó erősen megszorítottam a kezét:
- Nyugi, életben vagyok!
- Tudom, csak borzasztó volt látni téged maga tehetetlenül, el se tudod képzelni, hogy mennyire féltem-zokogott még mindig
- Jajj Marie!Annyira sajnálom!Csssss!
- Ahogy látom felébredt szerencsére!-jött be egy fehér köpenyes férfi, gondolom az orvosom:
- Dr. Collins vagyok, és nagyon örülök, hogy magához tért
- Én is örülök doktor úr!
- Vannak panaszai?-húzta végig az ujját a szemeim előtt
- Kicsit kábának érzem magamat…
- Ez természetes egy ilyen baleset és kóma után…
- Rendben fogok jönni?-kérdeztem meg
- Nos minden esélye megvan a teljes gyógyulásra, de egy valamit tudnia kell….
- Igen, és mi lenne az?-néztem rá érdeklődően-A barátnőm előtt bátran mondhatja—tettem hozzá, mert láttam, hogy erősen Marie-t nézi
- Rendben, szóval az az igazság, hogy derék tájékon hatalmas ütést kapott, ami akár maradandó károsodást is okozhat….
- Micsoda?!És ez mit jelent pontosan????
- Azt, hogy kétséges, hogy valaha járni fog a sérülései miatt….
Meg kellett még emésztenem, amit hallottam, örökre béna leszek?Nem az nem lehet!Én úgy nem tudok élni!!!
- Ez biztos doktor úr?-kérdezte ijedten Marie, közben pedig megszorította a kezemet
- Nem szeretnék sem pánikot, sem pedig hiú ábrándokat kelteni, de súlyosnak tűnnek első vizsgálatra a sérülések, sajnos, de nem lehetetlen a helyzet…
- Akkor van remény, igaz?-kapaszkodott bele a nem lehetetlen kifejezésbe a barátnőm
- Remény az mindig van. Meglátjuk hogyan hatnak a gyógyszerek, illetve hogyan reagál majd a gyógytornára, ha eljön az az idő
- Én nem akarok kerekesszékben élni…Akkor inkább meghalok…-jelentettem ki, mire Marie halkan felsikoltott
- Na de hölgyem!Ne mondjon ilyeneket, a mozgáskorlátozottság még nem a világ vége!
- De nekem igen!
- Látom most egy kicsit összetört, de nem szabad feladni a reményt, az nem tesz jót az esélyeinek….
- Könnyű azt mondani, szeretnék most egyedül maradni egy kicsit…
- Rendben, később még vissza nézek, addig is próbáljon megnyugodni egy kicsit!-ment ki a doktor
- Sarah sajnálom, de még nem tudtam utolérni Robertet, egyelőre nem sikerült …
- Még szerencse, nem akarom, hogy aggódjon és esetleg ide utazzon, maradjon csak Vancouverbe.
- De ugye nem őt hibáztatod?
- Abszolút nem, csak nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson, jobb lesz ez mindkettőnknek…
- Ezt most nem értem…
- Legalább olyannak őriz meg az emlékeibe, amilyen voltam…
- Sarah ne mondj ilyet, hallod?!Kérlek!-sírta el magát a barátnőm
- Marie ne sírj, ennek így kellett történnie…
- Ne haragudj…-rohant ki zokogva, pedig én nem akartam őt bántani

A repülőn ülve még nagyobb idegesség lett rajtam úrrá, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak a legrosszabbra. Már vagy a századik papír zsebkendőt tépkedtem cafatokra, amikor végre felnéztem Peter-re:
- Beszélnél a pilótával, hogy a kórházhoz eső legközelebbi helyen szálljon le?-szólaltam meg először azóta, amióta felszálltunk a gépre.
- Persze, nem gond, reméljük megkapja az engedélyt…-állt fel Peter
- Köszönöm!- néztem rá hálásan, mire ő csak bólintott és elment a pilótafülkébe, én pedig kibámultam az ablakon
- Fél óra múlva ott leszünk-érkezett vissza néhány perc múlva
- Az még nagyon sok idő…Addig sok minden történhet…- suttogtam erőtlenül
- Így van, például fel is ébredhet a kómából-próbált bíztatni
- Vagy meg is halhat miattam…- válaszoltam vissza keserűen
- Miattad?!
- Igen, én okoztam ez az egészet…Ha annak idején nem nyomultam volna annyira, akkor soha nem jöttünk volna össze és akkor soha nem szenvedett volna balesetet…- komolyan ezt éreztem, miért nem tudtad szegényt békén hagyni???
- Ezt nem tudhatod!Nem a te hibád, hanem a fotósoké….
- Igen, ezt mondom…Azért üldözték, mert az én barátnőm…- bólogattam
- Robert!Ezt azonnal fejezd be!!!-csattant fel, amin kissé meghökkentem- Sarahnak most nem egy önmagát marcangoló párra van szüksége, hanem egy erős társra!Szedd össze magad!!!- elgondolkoztam Peter szavain, talán túlságosan is elhagytam magamat, pedig ez senkin nem segít, pláne Sarah-n nem
- Igazad van, most nem roppanhatok össze. Sarah mellett a helyem, hogy támogassam!-emeltem fel elszántan a fejemet
- Ez a beszéd!Ezt a Robot már mindjárt jobban szeretem…Szerintem megérkeztünk…-mondta, érezni lehetett ahogy lassan leszállt a gép. Szinte kiugrottam a gépből és nagy tempóban megindultam a pár méterre levő kórház felé. Újságírók egész hada állta el a bejáratot, de amikor megláttak minket szétnyílt a tömeg, szerencséjükre! Ha akár csak egyetlen kósza kérdést is felmertek volna tenni, én megfojtottam volna az illetőt!Peter hálásan nézett vissza a riporterekre, miközben én már a recepció felé tartottam öblös léptekkel:
- Jó napot!Sarah Brightot keresem!Tegnap szállították be, autóbalesete volt-hadartam
- Ön hozzátartozója?-nézett fel a pult mögül a nővér
- A barátja vagyok…- vágtam rá
- Sajnálom, csak hozzátartozónak adhatunk ki információt a betegről…
- Tessék?????????!!!!Most mondom, hogy a barátja vagyok!Azonnal mondja meg, hogy melyik kórterembe van!- eldobom az agyamat, olyan nehezet kértem????
- Mi a baj?Sarah-ról tudtál meg valamit?- érkezett meg Peter is
- Áh, nem hajlandó megmondani, hogy hol van Sarah!- kiabáltam
- Ez a szabály!- sajnálkozott a nő, amire egyáltalán nem voltam vevő
- Robert!- kiabálta egy női hang, akinek a tulajdonosa Marie volt, azonnal megfordultam a hang irányába
- Marie!De jó, hogy jössz!Hol van Sarah??????????Mi van vele???????Ugye él???????Nekem miért nem szólt senki????????????-szegeztem egyszerre a kérdéseimet neki idegesen
- Hé, próbálj megnyugodni, oké?- illetődött meg a viselkedésemet látván
- Marie az istenért!Hogy a jó fészkes fenébe nyugodhatnék meg, amikor a barátnőmnek autóbalesete volt és én az egyik internetes portálról értesülök csak erről?!!!Azt se tudom, hogy él-e még!!!- keltem ki magamból, elfelejtve, hogy hol is vagyok pontosan
- Higgadj le, Sarah életben van…Hallod?-ölelt át zokogva, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről
- Hála az égnek!-sóhajtott Peter is egy hatalmasat, annyira jó, hogy itt van velem!
- Azonnal látni akarom!-jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Marie összerezzent
- Figyelj ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet jelenleg-törölgette meg a szemeit a nő
- Miért?Tudom, hogy kómában van, de akkor is látni szeretném őt…- kedvesebb hangnemre váltottam, azt hiszem kissé elvetettem a súlykot
- Már nincs kómában…- felelte alig hallhatóan
- Akkor meg pláne, Marie betegre izgultam magamat érte, miért nem akarod, hogy bemenjek hozzá?Mellette van a helyem…
- Nem biztos, hogy ezt nekem kellene elmesélnem…- kezdett bele, de el is hallgatott szinte azonnal
- Figyelj mi lenne, ha ezt útközbe mesélnéd el, ha már belekezdtél?
- Hát jó, de nem biztos, hogy örülni fog neked-indult meg a fejét lehajtva Marie a kórterem felé, mi pedig mellette haladtunk
- Szóval miért ne örülne Robertnek Sarah? – vetette fel a kérdést Peter
- Mint már mondtam felébredt a kómából, de van néhány komolyabb sérülése…
- Mit akarsz ezzel mondani Marie?Még mindig életveszélyes az állapota?- torpantam meg ijedten
- Nem, szerencsére túl van a nehezén…- rázta meg a fejét
- Akkor nem értem…- tártam szét a karjaimat egy kérdő tekintet kíséretében
- Az orvos szerint akár maradandó sérüléseket is szenvedhetett…
- Micsoda?!-kérdeztük egyszerre Peterrel-És ez mégis mit takar????
- Lehet, hogy soha többet nem fog lábra állni-folytak le a könnyek Marie arcán
- Te jó ég!És ez mennyire biztos?-kérdezte Peter megdöbbenve, miután nekem torkomon akadt a szó
- Semmi sem biztos egy valamin kívül..-suttogta erőtlenül a lány
- Mi az az egy valami?- kérdeztem fájdalmasan az első sokkhatás után
- Rob…figyelj, Sarah most nagyon ki van borulva és ilyenkor hajlamos olyan dolgokat mondani, amit ő maga sem gondol komolyan…- magyarázta letörve
- Marie megijesztesz, mégis mit mondott Sarah? – sejtem a választ, annyira sejtem!
- Én nem tudom, hogy hogyan mondjam el ezt neked, nektek…-rázta meg a fejét tanácstalanul a barátnő
- Nézd, azt hiszem sejtem, hogy miről van szó…Gyűlöl engem azért, ami történt vele, igaz?- így nem Marie-nak kell ezt a szemembe mondania
- Nem!Dehogyis!Téged egyáltalán nem hibáztat!Csak…csak…csak…csak azt mondta,hogy inkább meg…meg….meghalna, minthogy kerekesszékben töltse élete hátra levő részét- nyögte ki ismét sírva
- Nem Marie!Sarah nem akarhat meghalni, hallod?!-kaptam el a karját, ez egyszerűen nem lehet!!!
- Rob…próbálj megnyugodni-intett nyugalomra Peter, de egy cseppet sem voltam hajlandó megfogadni a tanácsát
- Melyik szobában van?????????
- Én….- rázta meg a fejét Marie zokogva
- Melyik szobában????
- Rob…- nyögte Marie
- A fenébe is!Azt kérdeztem, hogy melyik szobában van!!!- azonnal látni akarom és beszélni vele
- 104-es…-suttogta a választ, én pedig azonnal elengedtem és megindultam a szoba felé. Útközben véletlenül feldöntöttem egy nővért is, de ez jelenleg egyáltalán nem foglalkoztatott. Kopogás nélkül berontottam:
- Mégis hogy képzeled ezt, mi???????!!!!!!!!Hogyan fordulhat meg olyasmi a fejedbe, hogy meg akarsz halni??????!!!!!
- Rob!-kerekedtek ki a szemei- Mit…mit….mit keresel te itt?????
- Téged a rohadt életbe!!!!Peter a neten meglátta a balesetes képeket és azonnal ide utaztunk…Úgy éreztem, hogy mellettem van a helyed!!!Azt se tudtam, hogy élsz-e még, erre mikor kiderül, hogy minden rendben, akkor azt kell hallanom, hogy meg akarsz halni???????!!!!- üvöltöttem
- Nyugodj meg!- válaszolta színtelen hangon
- Mégis miért várja el azt tőlem mindenki, hogy megnyugodjak????A pokolba a nyugalommal Sarah!!!
- Oké…akkor csak kiabálj, ha jobban feltudod dolgozni…..Rob lehet, hogy örökre béna leszek, nem gondolod komolyan, hogy érne még úgy az életem valamit is!Ráadásul neked kisebb gondod is nagyobb lenne annál, minthogy engem tologass ide-oda….
- Te hallod magadat???????- én ezt nem fogom fel!!!- Mégis hogyan képzelhetsz ilyeneket?Én inkább soha többé nem állnék kamera elé, minthogy magadra hagyjalak!Én nem hagynálak magadra soha!!!
- Épp ez az!Én ezt nem várhatom el tőled!!!Érts meg!
- Nem, ezen nincs mit megértenem!!!Nem adhatod fel!!!Magadért, Marie-ért, a barátaidért és és…és értem, hallod?!-roskadtam le az ágya szélére, majd kitört belőlem a sírás. Akármennyire is nem való egy férfinak a sírás nekem most egyszerűen muszáj volt. Teljesen kétségbe estem és ez így jött ki belőlem. Sarah végig simogatta a karomat, annyira jó lenne, ha tudnám, hogy mi zajlik le most benne:
- Kérlek, ne haragudj, amiért így rád rontottam-fogtam meg könnyes szemekkel a kezét, miután kissé magamhoz tértem- Elvesztettem a fejemet, miután Marie elmondta, hogy mit akarsz…Sajnálom, nem szabadott volna ennyire agresszívan viselkednem…
- Rob…én sajnálom…már döntöttem, de megértelek, amiért kiborultál…- szorította meg a kezemet
- Kicsim, könyörgöm! Ne csináld ezt!- soha nem éreztem magamat ennyire tanácstalannak- Hát ennyire nem számítunk neked?
- Épp ezt magyaráztam az előbb, nem akarok senkinek sem a terhére lenni-mondta meggyötört arccal, ám még mielőtt felelhettem volna neki, hogy mennyire nagy hülyeséget beszél egy határozott kopogás után egy orvos jelent meg az ajtóban
- Jó napot!- mosolygott rám
- Jó napot doktor úr!Robert Pattinson vagyok!- álltam fel és nyújtottam neki kezet
- Szóval maga a hölgy barátja, igaz?
- Igen..- bólintottam feszülten
- Örülök, hogy itt van! Nagyon szerethetik egymást…
- Igen…doktor úr, beszélhetnék Önnel?- talán ő még hathatna Sarah-ra
- Persze, csak előbb megvizsgálom a beteget, addig legyen szíves kint várjon meg…
- Rendben…Akkor kicsim mindjárt visszajövök-adtam egy csókot a barátnőm homlokára mielőtt kisétáltam volna
- Hogy van?- ugrott fel Marie és Peter azonnal, mire én csak lemondóan megráztam a fejemet és a falnak támaszkodva ismét sírni kezdtem.