41

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a kommenteket!Meg is hoztam a legújabb részt, amihez nem fűznék hozzá semmit, maximum annyit, hogyha jó sok komit írtok, akkor még Vasárnap olvashatjátok a folytatást, tehát csak RAJTATOK múlik:)
Mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!!!!:)


Jó olvasást!

Puszi!

Meré

41.rész

A maradék másfél napban a lehető legtöbb időt töltöttük együtt, de sajnos elérkezett a búcsú pillanata is, ami nem volt a legkönnyebb annak a fényében, hogy mindketten pontosan tudtuk messze van még a viszontlátás. A sajtó legnagyobb érdeklődése közepette vonult velem végig a reptéren, hiába mondtam neki, hogy semmi szükség erre. Egy hosszúra nyúlt búcsúcsók és egy ölelés után azonban nekem indulnom kellett és neki is. Szerencsére az út most zökkenőmentesen zajlott, pedig rettenetesen féltem, belátom ok nélkül, ugyanis a gépünk sikeresen landolt a ködös Londonban. Marie mosolyogva várt rám:
- Sarah!
- Marie!-ugrottam a barátnőm nyakába- Hiányoztál!
- Te is!Na de mindent el kell mesélned….
- Tudom…-vigyorogtam rá, majd a parkolóba menet közben belekezdtem a vancouveri napjaim elmesélésébe.
***************
Robbal minden nap vagy 4-szer beszélünk telefonon, amióta visszajöttem Kanadából, bár ez kétségtelenül nem pótolja az itt létét, csupán erőt ad, főleg, hogy szószerint a földi pokol vesz körül Londonban. Nem elég, hogy minden egyes nap azzal kezdődik a reggelem, hogy át kell verekednem magamat a fotósokon, de most már az egyetem előtt is várnak rám. Erre azt hiszem az ijesztő szót tudnám használni, bár lehet, hogy ez nem meríti ki teljesen azt, amibe mostanában élek. Fura módon azt hittük Robbal, hogy Angliában nem lesz ekkora a felfordulás miattunk, de azt hiszem, hogy hatalmasat tévedtünk. Nem mondom Vancouverben sem volt könnyű, de most sem az. Épp ezen tűnődtem, amikor véletlenül belementem valakibe immáron az egyetemen:
- Elnézést!-néztem fel ijedten, na persze az összes könyvem a földön végezte
- Semmi gond, kisasszony!-mosolygott rám kedvesen egy 26 év körüli férfi- Én sem vettem észre-hajolt le nekem segíteni össze szedegetni a dolgaimat
- Akkor kvittek vagyunk, azt hiszem…-mosolyogtam most már én is- Még egyszer elnézést!-álltam fel és egy utolsó mosoly után magára hagytam, mert még volt egy órám és nem akartam elkésni róla, nehogy azt gondolja bárki is, hogy én azt hiszem, hogy nekem mindent szabad.
A napjaim szinte ugyanúgy teltek, leszámítva azt, hogy nem ütköztem azóta sem senkivel össze, mivel sokkal jobban odafigyeltem, hogy merre is megyek az épületben. A mai napom előre megjósolom, hogy katasztrófa lesz, ugyanis zh-t írunk gazdaságtörténetből, amit én egyszerűen utálok, így csak nagy kínszenvedések árán sikerül az agyamba vésnem a főbb dolgokat. Kivételesen elkértem Marie-tól az autóját, jobban mondva először elszállítottam a hotelhez, majd miután ő kiszállt, én tovább hajtottam az egyetem felé, mert korán oda akartam érni, hogy legyen időm még átolvasni a jegyzeteimet. Kb. 5 percre lehettem a sulitól, amikor észrevettem, hogy követnek, amitől elfogott a pánik, de próbáltam a vezetésre koncentrálni, mivel tudtam, hogy éppen egy veszélyes útkereszteződés fog következni, ám még mielőtt akármit is csinálhattam volna egy vaku belevillant a szemembe, teljesen elvakítva ezzel…..

- Mi a baj Rob?-érdeklődött Kellan, amikor látta, hogy már vagy századszorra is idegesen csuktam össze a telefonomat
- Képtelen vagyok utolérni Sarah-t, egyszerűen tegnap reggel óta, mintha elnyelte volna a föld…- magyaráztam kissé idegesen
- Uh, hát biztos lemerült és elfeledkezett róla, nyugi haver!Biztos nincs semmi gond!
- Milyen gondról beszéltek srácok?-érkezett meg hozzánk Kristen is
- Nem hiszem, hogy téged érdekel, de Sarah felszívódott…- ingerült voltam, túlságosan is aggódtam
- Ez remek…- sóhajtott
- Valóban így gondolod?!-kaptam fel a fejemet
- Persze, sejtettem, hogy ez lesz…Jajj Rob, nem kellene ennyire kiakadnod azon, hogy nem beszéltek naponta százszor, inkább a filmre kellene koncentrálnod!- mindezt olyan kioktató stílusban mondta, hogy kedvem lett volna valami nem túl szépet visszaválaszolni neki, amiko:
- Robert, gyere gyorsan!-kiabált Peter, aki épp a laptopja előtt ült a stúdióban, lazítás céljából
- Na mi az, mi történt?- kérdeztem egyből, mintha bizony érdekelni, hogy mit is írnak a különböző oldalak, ám amikor ránéztem a képernyőre meghűlt bennem a vér
- Úristen, ez Sarah!-kiáltottam fel fájdalmasan-De hát mi történt vele????????És hogy van???????????
- Autóbalesete volt, miközben a lesifotósok üldözték…-fogta meg a vállamat Peter-De életben van… Egyelőre válságos az állapota. Sajnálom….
- Azonnal oda kell mennem!!- és már meg is indultam
- De Rob, most nem mehetsz oda, forgatás van!- kapott a karom után Kristen
- A francba a forgatással, magasról teszek rá, amikor a barátnőm élet-halál között lebeg!!!-ordítottam magamból kikelve, mérhetetlenül nagy pánik öntött el
- Haver próbálj megnyugodni, oké?Beszélek Juannal, addig te rendelj egy jegyet Londonba- hagyott ott Kellan
- Figyelj Rob, nem lesz semmi baj, Sarah fiatal és erős….-próbált nyugtatgatni Peter, de hasztalan volt
- És mi van, ha mégis baj lesz, hm? Mi van, ha nem éli túl???- az arcomat a kezeimbe temettem- Peter, én nem akarom elveszíteni őt- leroskadtam egy székre
- Nem fogod elveszíteni, csak higgy benne, hallod?!Robert, figyelj most rám!Nem tudhatjuk milyen állapotban fekszik a kórházban, de egy biztos, nagy szüksége lesz rád, muszáj megnyugodnod és hinned a gyógyulásában…
- Gyere velem, kérlek!- néztem fel rá kérlelően
- Épp javasolni akartam, hogy elkísérlek, eszem ágában sincs egyedül oda engedni téged…- halványan elmosolyogta magát
- Köszönöm!De nem gond?
- Ne viccelj, Juan tudod, hogy milyen…addig majd másik jeleneteket vesznek fel…..Most az a legfontosabb, hogy Sarah jól legyen…
- Na, már itt is vagyunk-jelent meg Kellan nyomában a rendezővel
- Robert már intézkedtem is, kapsz egy magánrepülőt, így hamarabb a barátnőddel lehetsz, fél óra múlva indulhatsz is!-mondta a rendező úr
- Akkor megyek is csomagolni!Nagyon köszönöm!-hálás voltam, végtelenül hálás
- Ne viccelj, ez a minimum, az egész stáb szorít érte….De most siess!- hiába akartam mondani még valamit, egyszerűen egy hang nem jött ki a torkomon, így csak mindenkivel kezet fogtam és rohamtempóban elhagytam a stúdió épületét