Sziasztok!
Először is azt szeretném kérni, hogy ne gondoljátok, hogy most "hisztizek", de.... Szóval be kell vallanom, hogy nem esett túl jól, hogy mindösszesen 7-en írtatok komit, ami persze nem azt jelenti, hogy nem örültem ezeknek, nagyon köszönöm a véleményeiteket! Viszont a 30 rendszeres olvasó mellett ez sajnos elég kevésnek tűnik.:( Persze ne higgyétek, hogy telhetetlen vagyok, vagy ilyesmi... Amikor elkezdtem írni a történetet,álmomban sem gondoltam volna, hogy 30 rendszeres olvasóm lesz, ami jól esik!:) De be kell vallanom, hogy kétségeim vannak a folytatást illetően, és ez nem azt jelenti, hogy 7 embernek nem éri meg írni, mert ez nem így van!:) Csak annyit szerettem volna ebből kihozni, hogy ha Ti nem veszitek a fáradságot, hogy írjatok pár mondatot, miután elolvastátok az aktuális részt, akkor én is meggondolok dolgokat. Tudjátok az egész számomra úgy érthető, hogy csökken az érdeklődés, ami kissé lelomboz, mert azt hiszem, hogy nem jól csinálok valamit... Tehát, ha Ti írtok, én is fogok, aktívabb leszek, de ha nem, akkor én sem fogok... És ez nem kiszúrás akar lenni, azokkal szemben, akiket érdekelne a történet, remélem nem érzik így! Ha mégis, kérlek ne utáljatok érte nagyon!
Puszi!
Meré
2010. május 15., szombat
2010. április 24., szombat
43.rész
Sziasztok!
Végre sikerült magamat annyira összeszednem, hogy megtudjam írni a folytatást. Nem fűznék hozzá semmit, mert azt hiszem ezek nem azok a részek, amikhez különösebb kommentárt kellene fűznöm. Remélem nem utáltok nagyon amiért ennyit kellett várnotok a folytira, és még mindig kíváncsiak vagytok arra, hogy hogyan is alakul Sarah és Rob élete....
Kommenjeiteket nagyon köszönöm, igazán meghatódva olvastam, hogy mennyire átéreztétek az előző részt, ami azt jelentette számomra, hogy sikerült olyanra megírnom, amilyenre szerettem volna. Most is érdekel a véleményetek!
Puszi!!!
Meré
43.rész
- Nézze hölgyem, nem tudom mennyire sikerült már lehiggadnia a legutóbbi itt létem óta, de mindenképpen szeretném elmondani, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mozgáskorlátozott marad. – magyarázta nekem Dr. Collins.
- Semennyire. Tudja jól a véleményem a dologról, amihez még mindig tartom magamat. – feleltem neki magabiztosan.
- Azt hittem a barátja jobb belátásra bírja majd, de ezek szerint tévedtem. Miért nem gondol rá, a családjára és a barátaira, akik szeretik magát?
- A családomra?!- keserűen felnevettem. – Miféle család az olyan, akik 3 éve felém sem néznek?! Nem is érdeklem őket! Szóval nekem csak ne emlegesse őket!!!- majdnem ordibáltam már. Hogy a fenébe képzeli, hogy a családom említése jobb belátásra bírhat?
- Elnézést, indiszkrét voltam. Bocsásson meg! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most megyek, később visszajövök. – és már ki is ment, szerencsére. Így végre egyedül lehettem! Tudom, pontosan tudom, hogy kezdetben mennyire nehéz lesz Rob-nak és Marie-nak, ha én már nem leszek, de azzal is tisztában vagyok, hogy mindez csak múló fájdalom lesz és egy idő után már nem is fognak rám emlékezni. Beletörődnek abba a világba, amibe én már nem élek, ebben biztos vagyok.
- Rob!- tette Peter együtt érzően a kezét a vállamra. – Biztosan meggondolja majd magát!
- És mi van akkor, ha nem? –nyögtem fel. – A fejébe vette, hogy csak a terhünkre lenne, a fenébe is!- ütöttem bele egyet a falba, amitől egyáltalán nem éreztem jobban magamat, de pillanatnyi megoldásként nem tehettem mást.
- Rob, tudom, hogy nehéz! De most nem borulhatunk ki, hallod?- hallottam meg Marie szipogását- Ismerem Sarah-t, nem gondolja komolyan.
- De, komolyan gondolja!- fordultam végre velük szembe. - És ezt mind a hárman pontosan tudjuk!- még mielőtt bármit mondhattam volna ezen kívül, megláttam egy olyan személyt közeledni, akinek az ég adta földön semmi keresnivalója nincs itt. Elrugaszkodtam a faltól és nagy léptekkel megindultam felé:
- Daniel! Te meg mi a büdös francot keresel itt?
- Szerinted? Sarah-t, ki mást! Miért, mit hittél?- kérdezte flegmán.
- Azt, hogy eltévedtél! Semmi keresnivalód nincs itt!- viszket tőle a tenyerem.
- Azt hiszem, ezt nem te döntöd el!- és már ment is volna tovább, ha be nem álltam volna elé.
- De, azt hiszem, hogy ezt én döntöm el! Addig menj innen, ameddig szépen mondom!- szorult ökölbe a kezem.
- Én a helyedbe visszavennék Pattinson! Nincs jogod megtiltani nekem, hogy meglátogassam a volt menyasszonyomat a kórházban, aki nem mellesleg miattad került ide!- a mondata utolsó része mérhetetlenül fájt. Fájt az igazság. – Na mi van, megnémultál?- lökött rajtam egyet. – Állj félre!
- Daniel fejezd be!- érkezett meg Marie, nyomában Peterrel. – Nem kell a cirkusz!
- Nem én kezdtem, Marie! Én csak látni szeretném Sarah-t!- lépett hátrébb.
- Tekintettel a múltra, ez nem a legjobb ötlet!
- Ezt mondom én is!- csattantam fel. – Menj haza Daniel! Senki sem kíváncsi rád!
- Nem! Csak, ha Sarah tényleg nem akar látni!
- Erre mérget vehetsz!- néztem egyenesen a szemeibe.
- Ha nem gond, akkor inkább nem vennék. Az inkább Rómeó szerepe, akit a jelenkorban inkább Edwardnak hívnak!- ha Peter nem kap utánam, már tuti ütném ezt a majmot, ahol csak tudnám.
- Ne feszítsd túl a húrt!- sziszegtem neki.
- Milyen húrt, haver? Ne nevetess már! Mindannyian tudjuk, hogy ez az egész meg sem történt volna, ha te nem fűzted volna be szerencsétlen Sarah-t! És ezt még ő is tudja! Nem hinném, hogy ezek után bármit is akarna tőled!- ekkor sikerült leráznom magamról Peter kezeit és egy hatalmasat behúztam ennek az idiótának.
- Na de uraim! Azonnal fejezzék ezt be!- lépett ki a barátnőm kórterméből az orvos. – Ez egy kórház, hogyha nem tudnák!
- Elnézést, igaza van!- bólintottam megbánóan, és a kezemet nyújtottam Daniel felé, aki azonban ellökte azt.
- Nem fogok kezet egy olyan emberrel, aki a saját hibáját másokon verné le! És csak, hogy tudd, legközelebb visszaütök, akárhol is legyünk! Ezt jobb, ha megjegyzed!- szikrákat szórtak a szemei a gyűlölettől, és valahol igazat is adtam neki.
- Rendben van!- végül ennyit mondtam neki, majd a doktor felé fordultam:
- Doktor úr, akkor most beszélhetnénk?
- Természetesen, kérem, kövessen az irodámba!
- Rendben!- indultam utána. – Te addig maradj itt!- mutattam Danielre, aki azonban gúnyosan rám vigyorgott. Mégsem tettem semmit, fontosabbnak éreztem az orvossal való beszélgetést, mint azt, hogy laposra verjem a barátnőm ex-ét.
- Fáradjon beljebb!- tárt ki előttem egy ajtót Dr. Collins, amin én be is léptem. - Foglaljon helyet!- ültünk le egymással szembe. – Gondolom arra kíváncsi, hogy milyen lelki állapotban van a kedvese.
- Igen, tudja, doktor úr, rettenetesen aggódom Sarah-ért. Alig fél napja tudtam meg a balesetet, azonnal ide utaztam Vancouverből és akkor azt kellett hallanom, hogy meg akar halni. El se tudja képzelni milyen érzés ez nekem. - hajtottam le megtörten a fejemet.
- És akkor ráadásul saját magát okolja mindenért, igaz?- kérdezte kedvesen.
- Igen! Azok az átkozott paparazzik, azért üldözték, mert az én barátnőm! Még szép, hogy magamat hibáztatom!
- Tudom, hogy nehéz most magának is, Mr. Pattinson! De ez az önostorozás nem segíti a beteg állapotát, higgye el nekem. Ezzel csak még jobban azt a hitet erősíti meg benne, hogy a terhére van mindenkinek. A barátnője nem akarja, hogy maga szenvedjen a bűntudattól.
- Szóval maga szerint, Sarah nem is akar meghalni?- csak erre szerettem volna választ kapni, a saját lelkem nem igazán érdekelt, meg kell, hogy mondjam.
- Nos, ezt nem mondtam, mert ezt nem tudhatom. Eléggé el van keseredve az esetleges bénulása miatt, és nem hajlandó belegondolni abba, hogy van élet kerekesszékben is.
- És akkor mi mit tehetünk?
- Őszintén? Fogalmam nincs! –sóhajtotta- Beszélhetek egy pszichológussal, hogy beszélgessen el Miss Bright-tal, de ugye ez még nem garancia semmire. Nem biztos, hogy egyáltalán hajlandó lesz szóba állni a pszichológussal.
- Tudom. – bólintottam csalódottan. – De ugye még véletlenül sem hagyják meghalni?
- Természetesen nem!
- Rendben, ez egy kicsit megnyugtat. Ameddig itt van, nem eshet baja.
- Mindent megteszünk érte, de egy valamit tudnia kell. Csak akkor van értelme neki állni a gyógykezeléseknek, ha a barátnője együttműködő lesz és hisz a gyógyulásában, különben felesleges.
- Ez egyértelmű. De maga szerint mivel győzhetnénk meg?
- Nézze ez egy nagyon nehéz kérdés. Lehet, hogy a törődés és a szeretet megteszi a hatását, de az is lehetséges, hogy valami teljesen más billenti helyre a lelki világát a betegnek. Azonban az nagyon fontos, hogy érezze, mellette áll, hiszen láttam rajta, hogy mennyire szereti magát.
- Én is nagyon szeretem, de sajnos pár nap múlva vissza kell mennem Vancouverbe, forgatni. – egyből eszembe jutott, hogy szerződés ide vagy oda, de itt maradok mellette.
- Értem, nos, ez esetben addig is éreztesse vele, hogy mennyire szereti. De meg ne próbálja félre tolni a munkáját, mert csak ront a helyzeten. – mintha a vesémbe látott volna.
- Rendben van, köszönöm szépen doktor úr! Nem is tartom fel tovább!- fogtam kezet vele és elindultam kifelé, amikor bevillant valami:
- Elnézést, lehetne egy kérésem?
- Persze!- nézett fel a papírjaiból kíváncsian.
- Szeretném, ha a sajtónak semmit sem mondanának Sarah állapotáról. Megoldható a hírzárlat?
- Hogyne, ahogy óhajtja Mr. Pattinson! Akkor meghagyom a dolgozóknak, hogy semmilyen információval nem szolgálhatnak a hölgy állapotáról. – és már nyúlt is a telefonjáért.
- Köszönöm! Viszontlátásra! – ezt tartottam a legjobb döntésnek, hátha így nyugalmunk lehet ebben a mindenképpen kétségbeejtő helyzetben. Azonban az orvos korántsem tudott megnyugtatni Sarah lelkiállapotát illetően, annyira bizonytalan minden! Mégis hogyan győzhetném meg róla, hogy mindennél fontosabb nekem?
- Hol van Daniel?- húztam fel a szemöldökömet, ahogy visszaértem a kórterem elé.
- Sarah-nál. – szinte suttogta Marie a kérdésemre a választ
- Nem megmondtam neki világosan, hogy semmi keresnivalója nála?!- emeltem fel kissé a hangomat a hirtelen haragtól
- Rob, Sarah örült neki. – jelentette ki Peter, miközben felém nyújtott egy műanyagpoharat, amiben gondolom kávé lehetett, ahogy elnéztem a padlón, ugyanis dühömben kilöktem a barátom kezéből.
- Bocs Peter, de most nem kell. – egyszerűen nem tudtam volna nyugodtan kávézgatni, miközben az a barom Sarah-nál van.
- Jó- vett egy mély levegőt. – Keresek egy takarítónőt.
- Köszönöm!- ültem le az egyik székre. – Mióta van bent?- néztem rá Marie-ra.
- Nem olyan régen ment be. De nyugodj meg, Sarah már nem szereti őt, csak téged. - ült le mellém Marie és átkarolta a vállamat.- Bízz benne!
- Én bízom benne, csak ebben a …. – ezt azonban már nem fejeztem be, mert meghallottam Sarah nevetését, amitől összeugrott a gyomrom.
Végre sikerült magamat annyira összeszednem, hogy megtudjam írni a folytatást. Nem fűznék hozzá semmit, mert azt hiszem ezek nem azok a részek, amikhez különösebb kommentárt kellene fűznöm. Remélem nem utáltok nagyon amiért ennyit kellett várnotok a folytira, és még mindig kíváncsiak vagytok arra, hogy hogyan is alakul Sarah és Rob élete....
Kommenjeiteket nagyon köszönöm, igazán meghatódva olvastam, hogy mennyire átéreztétek az előző részt, ami azt jelentette számomra, hogy sikerült olyanra megírnom, amilyenre szerettem volna. Most is érdekel a véleményetek!
Puszi!!!
Meré
43.rész
- Nézze hölgyem, nem tudom mennyire sikerült már lehiggadnia a legutóbbi itt létem óta, de mindenképpen szeretném elmondani, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mozgáskorlátozott marad. – magyarázta nekem Dr. Collins.
- Semennyire. Tudja jól a véleményem a dologról, amihez még mindig tartom magamat. – feleltem neki magabiztosan.
- Azt hittem a barátja jobb belátásra bírja majd, de ezek szerint tévedtem. Miért nem gondol rá, a családjára és a barátaira, akik szeretik magát?
- A családomra?!- keserűen felnevettem. – Miféle család az olyan, akik 3 éve felém sem néznek?! Nem is érdeklem őket! Szóval nekem csak ne emlegesse őket!!!- majdnem ordibáltam már. Hogy a fenébe képzeli, hogy a családom említése jobb belátásra bírhat?
- Elnézést, indiszkrét voltam. Bocsásson meg! Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én most megyek, később visszajövök. – és már ki is ment, szerencsére. Így végre egyedül lehettem! Tudom, pontosan tudom, hogy kezdetben mennyire nehéz lesz Rob-nak és Marie-nak, ha én már nem leszek, de azzal is tisztában vagyok, hogy mindez csak múló fájdalom lesz és egy idő után már nem is fognak rám emlékezni. Beletörődnek abba a világba, amibe én már nem élek, ebben biztos vagyok.
- Rob!- tette Peter együtt érzően a kezét a vállamra. – Biztosan meggondolja majd magát!
- És mi van akkor, ha nem? –nyögtem fel. – A fejébe vette, hogy csak a terhünkre lenne, a fenébe is!- ütöttem bele egyet a falba, amitől egyáltalán nem éreztem jobban magamat, de pillanatnyi megoldásként nem tehettem mást.
- Rob, tudom, hogy nehéz! De most nem borulhatunk ki, hallod?- hallottam meg Marie szipogását- Ismerem Sarah-t, nem gondolja komolyan.
- De, komolyan gondolja!- fordultam végre velük szembe. - És ezt mind a hárman pontosan tudjuk!- még mielőtt bármit mondhattam volna ezen kívül, megláttam egy olyan személyt közeledni, akinek az ég adta földön semmi keresnivalója nincs itt. Elrugaszkodtam a faltól és nagy léptekkel megindultam felé:
- Daniel! Te meg mi a büdös francot keresel itt?
- Szerinted? Sarah-t, ki mást! Miért, mit hittél?- kérdezte flegmán.
- Azt, hogy eltévedtél! Semmi keresnivalód nincs itt!- viszket tőle a tenyerem.
- Azt hiszem, ezt nem te döntöd el!- és már ment is volna tovább, ha be nem álltam volna elé.
- De, azt hiszem, hogy ezt én döntöm el! Addig menj innen, ameddig szépen mondom!- szorult ökölbe a kezem.
- Én a helyedbe visszavennék Pattinson! Nincs jogod megtiltani nekem, hogy meglátogassam a volt menyasszonyomat a kórházban, aki nem mellesleg miattad került ide!- a mondata utolsó része mérhetetlenül fájt. Fájt az igazság. – Na mi van, megnémultál?- lökött rajtam egyet. – Állj félre!
- Daniel fejezd be!- érkezett meg Marie, nyomában Peterrel. – Nem kell a cirkusz!
- Nem én kezdtem, Marie! Én csak látni szeretném Sarah-t!- lépett hátrébb.
- Tekintettel a múltra, ez nem a legjobb ötlet!
- Ezt mondom én is!- csattantam fel. – Menj haza Daniel! Senki sem kíváncsi rád!
- Nem! Csak, ha Sarah tényleg nem akar látni!
- Erre mérget vehetsz!- néztem egyenesen a szemeibe.
- Ha nem gond, akkor inkább nem vennék. Az inkább Rómeó szerepe, akit a jelenkorban inkább Edwardnak hívnak!- ha Peter nem kap utánam, már tuti ütném ezt a majmot, ahol csak tudnám.
- Ne feszítsd túl a húrt!- sziszegtem neki.
- Milyen húrt, haver? Ne nevetess már! Mindannyian tudjuk, hogy ez az egész meg sem történt volna, ha te nem fűzted volna be szerencsétlen Sarah-t! És ezt még ő is tudja! Nem hinném, hogy ezek után bármit is akarna tőled!- ekkor sikerült leráznom magamról Peter kezeit és egy hatalmasat behúztam ennek az idiótának.
- Na de uraim! Azonnal fejezzék ezt be!- lépett ki a barátnőm kórterméből az orvos. – Ez egy kórház, hogyha nem tudnák!
- Elnézést, igaza van!- bólintottam megbánóan, és a kezemet nyújtottam Daniel felé, aki azonban ellökte azt.
- Nem fogok kezet egy olyan emberrel, aki a saját hibáját másokon verné le! És csak, hogy tudd, legközelebb visszaütök, akárhol is legyünk! Ezt jobb, ha megjegyzed!- szikrákat szórtak a szemei a gyűlölettől, és valahol igazat is adtam neki.
- Rendben van!- végül ennyit mondtam neki, majd a doktor felé fordultam:
- Doktor úr, akkor most beszélhetnénk?
- Természetesen, kérem, kövessen az irodámba!
- Rendben!- indultam utána. – Te addig maradj itt!- mutattam Danielre, aki azonban gúnyosan rám vigyorgott. Mégsem tettem semmit, fontosabbnak éreztem az orvossal való beszélgetést, mint azt, hogy laposra verjem a barátnőm ex-ét.
- Fáradjon beljebb!- tárt ki előttem egy ajtót Dr. Collins, amin én be is léptem. - Foglaljon helyet!- ültünk le egymással szembe. – Gondolom arra kíváncsi, hogy milyen lelki állapotban van a kedvese.
- Igen, tudja, doktor úr, rettenetesen aggódom Sarah-ért. Alig fél napja tudtam meg a balesetet, azonnal ide utaztam Vancouverből és akkor azt kellett hallanom, hogy meg akar halni. El se tudja képzelni milyen érzés ez nekem. - hajtottam le megtörten a fejemet.
- És akkor ráadásul saját magát okolja mindenért, igaz?- kérdezte kedvesen.
- Igen! Azok az átkozott paparazzik, azért üldözték, mert az én barátnőm! Még szép, hogy magamat hibáztatom!
- Tudom, hogy nehéz most magának is, Mr. Pattinson! De ez az önostorozás nem segíti a beteg állapotát, higgye el nekem. Ezzel csak még jobban azt a hitet erősíti meg benne, hogy a terhére van mindenkinek. A barátnője nem akarja, hogy maga szenvedjen a bűntudattól.
- Szóval maga szerint, Sarah nem is akar meghalni?- csak erre szerettem volna választ kapni, a saját lelkem nem igazán érdekelt, meg kell, hogy mondjam.
- Nos, ezt nem mondtam, mert ezt nem tudhatom. Eléggé el van keseredve az esetleges bénulása miatt, és nem hajlandó belegondolni abba, hogy van élet kerekesszékben is.
- És akkor mi mit tehetünk?
- Őszintén? Fogalmam nincs! –sóhajtotta- Beszélhetek egy pszichológussal, hogy beszélgessen el Miss Bright-tal, de ugye ez még nem garancia semmire. Nem biztos, hogy egyáltalán hajlandó lesz szóba állni a pszichológussal.
- Tudom. – bólintottam csalódottan. – De ugye még véletlenül sem hagyják meghalni?
- Természetesen nem!
- Rendben, ez egy kicsit megnyugtat. Ameddig itt van, nem eshet baja.
- Mindent megteszünk érte, de egy valamit tudnia kell. Csak akkor van értelme neki állni a gyógykezeléseknek, ha a barátnője együttműködő lesz és hisz a gyógyulásában, különben felesleges.
- Ez egyértelmű. De maga szerint mivel győzhetnénk meg?
- Nézze ez egy nagyon nehéz kérdés. Lehet, hogy a törődés és a szeretet megteszi a hatását, de az is lehetséges, hogy valami teljesen más billenti helyre a lelki világát a betegnek. Azonban az nagyon fontos, hogy érezze, mellette áll, hiszen láttam rajta, hogy mennyire szereti magát.
- Én is nagyon szeretem, de sajnos pár nap múlva vissza kell mennem Vancouverbe, forgatni. – egyből eszembe jutott, hogy szerződés ide vagy oda, de itt maradok mellette.
- Értem, nos, ez esetben addig is éreztesse vele, hogy mennyire szereti. De meg ne próbálja félre tolni a munkáját, mert csak ront a helyzeten. – mintha a vesémbe látott volna.
- Rendben van, köszönöm szépen doktor úr! Nem is tartom fel tovább!- fogtam kezet vele és elindultam kifelé, amikor bevillant valami:
- Elnézést, lehetne egy kérésem?
- Persze!- nézett fel a papírjaiból kíváncsian.
- Szeretném, ha a sajtónak semmit sem mondanának Sarah állapotáról. Megoldható a hírzárlat?
- Hogyne, ahogy óhajtja Mr. Pattinson! Akkor meghagyom a dolgozóknak, hogy semmilyen információval nem szolgálhatnak a hölgy állapotáról. – és már nyúlt is a telefonjáért.
- Köszönöm! Viszontlátásra! – ezt tartottam a legjobb döntésnek, hátha így nyugalmunk lehet ebben a mindenképpen kétségbeejtő helyzetben. Azonban az orvos korántsem tudott megnyugtatni Sarah lelkiállapotát illetően, annyira bizonytalan minden! Mégis hogyan győzhetném meg róla, hogy mindennél fontosabb nekem?
- Hol van Daniel?- húztam fel a szemöldökömet, ahogy visszaértem a kórterem elé.
- Sarah-nál. – szinte suttogta Marie a kérdésemre a választ
- Nem megmondtam neki világosan, hogy semmi keresnivalója nála?!- emeltem fel kissé a hangomat a hirtelen haragtól
- Rob, Sarah örült neki. – jelentette ki Peter, miközben felém nyújtott egy műanyagpoharat, amiben gondolom kávé lehetett, ahogy elnéztem a padlón, ugyanis dühömben kilöktem a barátom kezéből.
- Bocs Peter, de most nem kell. – egyszerűen nem tudtam volna nyugodtan kávézgatni, miközben az a barom Sarah-nál van.
- Jó- vett egy mély levegőt. – Keresek egy takarítónőt.
- Köszönöm!- ültem le az egyik székre. – Mióta van bent?- néztem rá Marie-ra.
- Nem olyan régen ment be. De nyugodj meg, Sarah már nem szereti őt, csak téged. - ült le mellém Marie és átkarolta a vállamat.- Bízz benne!
- Én bízom benne, csak ebben a …. – ezt azonban már nem fejeztem be, mert meghallottam Sarah nevetését, amitől összeugrott a gyomrom.
2010. április 4., vasárnap
42
Sziasztok!
Köszönöm a véleményeiteket, akár hiszitek, akár nem, de nagyon boldog voltam attól, hogy abszolút nem számítottatok egy ilyen drámai fordulatra, ami azért azt jelzi számomra, hogy tudok még nektek újdonsággal szolgálni:)
Tudom, hogy még nincs este 6 és nincs 10 komi sem, de minél előbb szerettem volna feltenni Nektek a folytatást, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ráadásul Húsvét is van:)
Szóval előre szólok, hogy a rész nem lesz vidám, sőt... Én magam is szenvedtem ami alatt megfogalmaztam a dolgokat, de próbáltam minél jobban beleképzelni magamat Rob és Sarah lelki világába, ezért lett ez a rész olyan, amilyen... Nagyon szépen kérlek Benneteket, hogy akik elolvassátok írjatok véleményt, ne hagyjatok kétségek között!
Tovább még egy fontos megjegyzésem lenne: Sarah véleménye SZUBJEKTÍV, NEM KÖVETENDŐ... Ahogy olvassátok, rájöttök, hogy miért most ezt...
Jó olvasást!!!
Puszi!!!!
Meré
u.i.: Tényleg írjatok véleményeket, különben azt fogom hinni önmagamat ismerve, hogy elszúrtam és nem fogom folytatni....
42. rész
Lassan nyitottam ki a szemeimet, hunyorogva, de rögtön vissza is csuktam őket először.Vakított a fény és a fehérség, igen, a fehérség. Hol is vagyok, hogy minden ennyire fehér?! Ezt muszáj megtudnom, ezért erőt vettem magamon és még egyszer látásra nyitottam a szemeimet. A fény még mindig bántott, de valahogy legyőztem azt és a helyre koncentráltam. Elsőre is jól láttam, csupa fehér fal és valami fura hang, fura pittyegés. Oldalra sandítottam, hogy megkeressem a zaj forrását, amit meg is találtam. A monitoron az én EKG-m jelent meg, tehát kórházban vagyok. Hangosan felnyögtem, ahogy egyszerre minden eszembe jutott. Marie autóját vezettem, nem akartam elkésni az egyetemről, de ezek szerint mégiscsak sikerült, hála a paparazziknak. Épp akkor kattintottak a szemembe, a fene se tudja honnan, amikor épp egy eléggé veszélyes kereszteződésen haladtam át. Az utolsó emlékem a fülsüketítő zaj és tompa ütés, amit a fejemen és az oldalamba éreztem, aztán minden sötét lett. Most pedig, ahogy felemelem a kezemet látom, hogy egy infúziós cső lóg ki belőle, hát ez remek. De vajon mi lehet a másik sofőrrel?Elvégre ő nem tehet semmiről, én nem láttam hirtelen semmit. Ezen tűnődtem, amikor csapódott az ajtó és Marie robbant be rajta:
- Hál’istennek, hogy felébredtél!-sóhajtott egy nagyot- Nagyon megijesztettél!
- Sajnálom!-mondtam szem lesütve
- Ugyan már, a lényeg, hogy végre ébren vagy!-ölelt át, már amennyire tudott, majd megnyomta gondolom a hívógombot
- Mit jelent az, hogy végre?
- Nem emlékszel mi történt?
- De, emlékszem a balesetre, nagyon sajnálom az autódat….
- Ne viccelj Sarah, az a legkevesebb, de komolyan!Az a fő, hogy életben maradtál!-láttam rajta a megkönnyebbülést
- Aha, és a másik sofőr, ő is életben maradt?
- Kutya baja, megúszta pár karcolással, meg egy hatalmas ijedtséggel….
- Az jó…Reméltem, hogy nem lett semmi baja….
- Jellemző, hogy másért aggódsz…De mégse ő feküdt másfél napig kómában és lebegett élet-halál között!-gyűlt meg könnyekkel a szeme
- Kómában voltam?!
- Igen, és az orvos nem sok jóval bíztatott, azt mondta, hogy a legrosszabb is bekövetkezhet….-most már sírt a barátnőm, szegény nagyon kiborult. Oda nyújtottam felé a kezemet és jó erősen megszorítottam a kezét:
- Nyugi, életben vagyok!
- Tudom, csak borzasztó volt látni téged maga tehetetlenül, el se tudod képzelni, hogy mennyire féltem-zokogott még mindig
- Jajj Marie!Annyira sajnálom!Csssss!
- Ahogy látom felébredt szerencsére!-jött be egy fehér köpenyes férfi, gondolom az orvosom:
- Dr. Collins vagyok, és nagyon örülök, hogy magához tért
- Én is örülök doktor úr!
- Vannak panaszai?-húzta végig az ujját a szemeim előtt
- Kicsit kábának érzem magamat…
- Ez természetes egy ilyen baleset és kóma után…
- Rendben fogok jönni?-kérdeztem meg
- Nos minden esélye megvan a teljes gyógyulásra, de egy valamit tudnia kell….
- Igen, és mi lenne az?-néztem rá érdeklődően-A barátnőm előtt bátran mondhatja—tettem hozzá, mert láttam, hogy erősen Marie-t nézi
- Rendben, szóval az az igazság, hogy derék tájékon hatalmas ütést kapott, ami akár maradandó károsodást is okozhat….
- Micsoda?!És ez mit jelent pontosan????
- Azt, hogy kétséges, hogy valaha járni fog a sérülései miatt….
Meg kellett még emésztenem, amit hallottam, örökre béna leszek?Nem az nem lehet!Én úgy nem tudok élni!!!
- Ez biztos doktor úr?-kérdezte ijedten Marie, közben pedig megszorította a kezemet
- Nem szeretnék sem pánikot, sem pedig hiú ábrándokat kelteni, de súlyosnak tűnnek első vizsgálatra a sérülések, sajnos, de nem lehetetlen a helyzet…
- Akkor van remény, igaz?-kapaszkodott bele a nem lehetetlen kifejezésbe a barátnőm
- Remény az mindig van. Meglátjuk hogyan hatnak a gyógyszerek, illetve hogyan reagál majd a gyógytornára, ha eljön az az idő
- Én nem akarok kerekesszékben élni…Akkor inkább meghalok…-jelentettem ki, mire Marie halkan felsikoltott
- Na de hölgyem!Ne mondjon ilyeneket, a mozgáskorlátozottság még nem a világ vége!
- De nekem igen!
- Látom most egy kicsit összetört, de nem szabad feladni a reményt, az nem tesz jót az esélyeinek….
- Könnyű azt mondani, szeretnék most egyedül maradni egy kicsit…
- Rendben, később még vissza nézek, addig is próbáljon megnyugodni egy kicsit!-ment ki a doktor
- Sarah sajnálom, de még nem tudtam utolérni Robertet, egyelőre nem sikerült …
- Még szerencse, nem akarom, hogy aggódjon és esetleg ide utazzon, maradjon csak Vancouverbe.
- De ugye nem őt hibáztatod?
- Abszolút nem, csak nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson, jobb lesz ez mindkettőnknek…
- Ezt most nem értem…
- Legalább olyannak őriz meg az emlékeibe, amilyen voltam…
- Sarah ne mondj ilyet, hallod?!Kérlek!-sírta el magát a barátnőm
- Marie ne sírj, ennek így kellett történnie…
- Ne haragudj…-rohant ki zokogva, pedig én nem akartam őt bántani
A repülőn ülve még nagyobb idegesség lett rajtam úrrá, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak a legrosszabbra. Már vagy a századik papír zsebkendőt tépkedtem cafatokra, amikor végre felnéztem Peter-re:
- Beszélnél a pilótával, hogy a kórházhoz eső legközelebbi helyen szálljon le?-szólaltam meg először azóta, amióta felszálltunk a gépre.
- Persze, nem gond, reméljük megkapja az engedélyt…-állt fel Peter
- Köszönöm!- néztem rá hálásan, mire ő csak bólintott és elment a pilótafülkébe, én pedig kibámultam az ablakon
- Fél óra múlva ott leszünk-érkezett vissza néhány perc múlva
- Az még nagyon sok idő…Addig sok minden történhet…- suttogtam erőtlenül
- Így van, például fel is ébredhet a kómából-próbált bíztatni
- Vagy meg is halhat miattam…- válaszoltam vissza keserűen
- Miattad?!
- Igen, én okoztam ez az egészet…Ha annak idején nem nyomultam volna annyira, akkor soha nem jöttünk volna össze és akkor soha nem szenvedett volna balesetet…- komolyan ezt éreztem, miért nem tudtad szegényt békén hagyni???
- Ezt nem tudhatod!Nem a te hibád, hanem a fotósoké….
- Igen, ezt mondom…Azért üldözték, mert az én barátnőm…- bólogattam
- Robert!Ezt azonnal fejezd be!!!-csattant fel, amin kissé meghökkentem- Sarahnak most nem egy önmagát marcangoló párra van szüksége, hanem egy erős társra!Szedd össze magad!!!- elgondolkoztam Peter szavain, talán túlságosan is elhagytam magamat, pedig ez senkin nem segít, pláne Sarah-n nem
- Igazad van, most nem roppanhatok össze. Sarah mellett a helyem, hogy támogassam!-emeltem fel elszántan a fejemet
- Ez a beszéd!Ezt a Robot már mindjárt jobban szeretem…Szerintem megérkeztünk…-mondta, érezni lehetett ahogy lassan leszállt a gép. Szinte kiugrottam a gépből és nagy tempóban megindultam a pár méterre levő kórház felé. Újságírók egész hada állta el a bejáratot, de amikor megláttak minket szétnyílt a tömeg, szerencséjükre! Ha akár csak egyetlen kósza kérdést is felmertek volna tenni, én megfojtottam volna az illetőt!Peter hálásan nézett vissza a riporterekre, miközben én már a recepció felé tartottam öblös léptekkel:
- Jó napot!Sarah Brightot keresem!Tegnap szállították be, autóbalesete volt-hadartam
- Ön hozzátartozója?-nézett fel a pult mögül a nővér
- A barátja vagyok…- vágtam rá
- Sajnálom, csak hozzátartozónak adhatunk ki információt a betegről…
- Tessék?????????!!!!Most mondom, hogy a barátja vagyok!Azonnal mondja meg, hogy melyik kórterembe van!- eldobom az agyamat, olyan nehezet kértem????
- Mi a baj?Sarah-ról tudtál meg valamit?- érkezett meg Peter is
- Áh, nem hajlandó megmondani, hogy hol van Sarah!- kiabáltam
- Ez a szabály!- sajnálkozott a nő, amire egyáltalán nem voltam vevő
- Robert!- kiabálta egy női hang, akinek a tulajdonosa Marie volt, azonnal megfordultam a hang irányába
- Marie!De jó, hogy jössz!Hol van Sarah??????????Mi van vele???????Ugye él???????Nekem miért nem szólt senki????????????-szegeztem egyszerre a kérdéseimet neki idegesen
- Hé, próbálj megnyugodni, oké?- illetődött meg a viselkedésemet látván
- Marie az istenért!Hogy a jó fészkes fenébe nyugodhatnék meg, amikor a barátnőmnek autóbalesete volt és én az egyik internetes portálról értesülök csak erről?!!!Azt se tudom, hogy él-e még!!!- keltem ki magamból, elfelejtve, hogy hol is vagyok pontosan
- Higgadj le, Sarah életben van…Hallod?-ölelt át zokogva, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről
- Hála az égnek!-sóhajtott Peter is egy hatalmasat, annyira jó, hogy itt van velem!
- Azonnal látni akarom!-jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Marie összerezzent
- Figyelj ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet jelenleg-törölgette meg a szemeit a nő
- Miért?Tudom, hogy kómában van, de akkor is látni szeretném őt…- kedvesebb hangnemre váltottam, azt hiszem kissé elvetettem a súlykot
- Már nincs kómában…- felelte alig hallhatóan
- Akkor meg pláne, Marie betegre izgultam magamat érte, miért nem akarod, hogy bemenjek hozzá?Mellette van a helyem…
- Nem biztos, hogy ezt nekem kellene elmesélnem…- kezdett bele, de el is hallgatott szinte azonnal
- Figyelj mi lenne, ha ezt útközbe mesélnéd el, ha már belekezdtél?
- Hát jó, de nem biztos, hogy örülni fog neked-indult meg a fejét lehajtva Marie a kórterem felé, mi pedig mellette haladtunk
- Szóval miért ne örülne Robertnek Sarah? – vetette fel a kérdést Peter
- Mint már mondtam felébredt a kómából, de van néhány komolyabb sérülése…
- Mit akarsz ezzel mondani Marie?Még mindig életveszélyes az állapota?- torpantam meg ijedten
- Nem, szerencsére túl van a nehezén…- rázta meg a fejét
- Akkor nem értem…- tártam szét a karjaimat egy kérdő tekintet kíséretében
- Az orvos szerint akár maradandó sérüléseket is szenvedhetett…
- Micsoda?!-kérdeztük egyszerre Peterrel-És ez mégis mit takar????
- Lehet, hogy soha többet nem fog lábra állni-folytak le a könnyek Marie arcán
- Te jó ég!És ez mennyire biztos?-kérdezte Peter megdöbbenve, miután nekem torkomon akadt a szó
- Semmi sem biztos egy valamin kívül..-suttogta erőtlenül a lány
- Mi az az egy valami?- kérdeztem fájdalmasan az első sokkhatás után
- Rob…figyelj, Sarah most nagyon ki van borulva és ilyenkor hajlamos olyan dolgokat mondani, amit ő maga sem gondol komolyan…- magyarázta letörve
- Marie megijesztesz, mégis mit mondott Sarah? – sejtem a választ, annyira sejtem!
- Én nem tudom, hogy hogyan mondjam el ezt neked, nektek…-rázta meg a fejét tanácstalanul a barátnő
- Nézd, azt hiszem sejtem, hogy miről van szó…Gyűlöl engem azért, ami történt vele, igaz?- így nem Marie-nak kell ezt a szemembe mondania
- Nem!Dehogyis!Téged egyáltalán nem hibáztat!Csak…csak…csak…csak azt mondta,hogy inkább meg…meg….meghalna, minthogy kerekesszékben töltse élete hátra levő részét- nyögte ki ismét sírva
- Nem Marie!Sarah nem akarhat meghalni, hallod?!-kaptam el a karját, ez egyszerűen nem lehet!!!
- Rob…próbálj megnyugodni-intett nyugalomra Peter, de egy cseppet sem voltam hajlandó megfogadni a tanácsát
- Melyik szobában van?????????
- Én….- rázta meg a fejét Marie zokogva
- Melyik szobában????
- Rob…- nyögte Marie
- A fenébe is!Azt kérdeztem, hogy melyik szobában van!!!- azonnal látni akarom és beszélni vele
- 104-es…-suttogta a választ, én pedig azonnal elengedtem és megindultam a szoba felé. Útközben véletlenül feldöntöttem egy nővért is, de ez jelenleg egyáltalán nem foglalkoztatott. Kopogás nélkül berontottam:
- Mégis hogy képzeled ezt, mi???????!!!!!!!!Hogyan fordulhat meg olyasmi a fejedbe, hogy meg akarsz halni??????!!!!!
- Rob!-kerekedtek ki a szemei- Mit…mit….mit keresel te itt?????
- Téged a rohadt életbe!!!!Peter a neten meglátta a balesetes képeket és azonnal ide utaztunk…Úgy éreztem, hogy mellettem van a helyed!!!Azt se tudtam, hogy élsz-e még, erre mikor kiderül, hogy minden rendben, akkor azt kell hallanom, hogy meg akarsz halni???????!!!!- üvöltöttem
- Nyugodj meg!- válaszolta színtelen hangon
- Mégis miért várja el azt tőlem mindenki, hogy megnyugodjak????A pokolba a nyugalommal Sarah!!!
- Oké…akkor csak kiabálj, ha jobban feltudod dolgozni…..Rob lehet, hogy örökre béna leszek, nem gondolod komolyan, hogy érne még úgy az életem valamit is!Ráadásul neked kisebb gondod is nagyobb lenne annál, minthogy engem tologass ide-oda….
- Te hallod magadat???????- én ezt nem fogom fel!!!- Mégis hogyan képzelhetsz ilyeneket?Én inkább soha többé nem állnék kamera elé, minthogy magadra hagyjalak!Én nem hagynálak magadra soha!!!
- Épp ez az!Én ezt nem várhatom el tőled!!!Érts meg!
- Nem, ezen nincs mit megértenem!!!Nem adhatod fel!!!Magadért, Marie-ért, a barátaidért és és…és értem, hallod?!-roskadtam le az ágya szélére, majd kitört belőlem a sírás. Akármennyire is nem való egy férfinak a sírás nekem most egyszerűen muszáj volt. Teljesen kétségbe estem és ez így jött ki belőlem. Sarah végig simogatta a karomat, annyira jó lenne, ha tudnám, hogy mi zajlik le most benne:
- Kérlek, ne haragudj, amiért így rád rontottam-fogtam meg könnyes szemekkel a kezét, miután kissé magamhoz tértem- Elvesztettem a fejemet, miután Marie elmondta, hogy mit akarsz…Sajnálom, nem szabadott volna ennyire agresszívan viselkednem…
- Rob…én sajnálom…már döntöttem, de megértelek, amiért kiborultál…- szorította meg a kezemet
- Kicsim, könyörgöm! Ne csináld ezt!- soha nem éreztem magamat ennyire tanácstalannak- Hát ennyire nem számítunk neked?
- Épp ezt magyaráztam az előbb, nem akarok senkinek sem a terhére lenni-mondta meggyötört arccal, ám még mielőtt felelhettem volna neki, hogy mennyire nagy hülyeséget beszél egy határozott kopogás után egy orvos jelent meg az ajtóban
- Jó napot!- mosolygott rám
- Jó napot doktor úr!Robert Pattinson vagyok!- álltam fel és nyújtottam neki kezet
- Szóval maga a hölgy barátja, igaz?
- Igen..- bólintottam feszülten
- Örülök, hogy itt van! Nagyon szerethetik egymást…
- Igen…doktor úr, beszélhetnék Önnel?- talán ő még hathatna Sarah-ra
- Persze, csak előbb megvizsgálom a beteget, addig legyen szíves kint várjon meg…
- Rendben…Akkor kicsim mindjárt visszajövök-adtam egy csókot a barátnőm homlokára mielőtt kisétáltam volna
- Hogy van?- ugrott fel Marie és Peter azonnal, mire én csak lemondóan megráztam a fejemet és a falnak támaszkodva ismét sírni kezdtem.
Köszönöm a véleményeiteket, akár hiszitek, akár nem, de nagyon boldog voltam attól, hogy abszolút nem számítottatok egy ilyen drámai fordulatra, ami azért azt jelzi számomra, hogy tudok még nektek újdonsággal szolgálni:)
Tudom, hogy még nincs este 6 és nincs 10 komi sem, de minél előbb szerettem volna feltenni Nektek a folytatást, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, ráadásul Húsvét is van:)
Szóval előre szólok, hogy a rész nem lesz vidám, sőt... Én magam is szenvedtem ami alatt megfogalmaztam a dolgokat, de próbáltam minél jobban beleképzelni magamat Rob és Sarah lelki világába, ezért lett ez a rész olyan, amilyen... Nagyon szépen kérlek Benneteket, hogy akik elolvassátok írjatok véleményt, ne hagyjatok kétségek között!
Tovább még egy fontos megjegyzésem lenne: Sarah véleménye SZUBJEKTÍV, NEM KÖVETENDŐ... Ahogy olvassátok, rájöttök, hogy miért most ezt...
Jó olvasást!!!
Puszi!!!!
Meré
u.i.: Tényleg írjatok véleményeket, különben azt fogom hinni önmagamat ismerve, hogy elszúrtam és nem fogom folytatni....
42. rész
Lassan nyitottam ki a szemeimet, hunyorogva, de rögtön vissza is csuktam őket először.Vakított a fény és a fehérség, igen, a fehérség. Hol is vagyok, hogy minden ennyire fehér?! Ezt muszáj megtudnom, ezért erőt vettem magamon és még egyszer látásra nyitottam a szemeimet. A fény még mindig bántott, de valahogy legyőztem azt és a helyre koncentráltam. Elsőre is jól láttam, csupa fehér fal és valami fura hang, fura pittyegés. Oldalra sandítottam, hogy megkeressem a zaj forrását, amit meg is találtam. A monitoron az én EKG-m jelent meg, tehát kórházban vagyok. Hangosan felnyögtem, ahogy egyszerre minden eszembe jutott. Marie autóját vezettem, nem akartam elkésni az egyetemről, de ezek szerint mégiscsak sikerült, hála a paparazziknak. Épp akkor kattintottak a szemembe, a fene se tudja honnan, amikor épp egy eléggé veszélyes kereszteződésen haladtam át. Az utolsó emlékem a fülsüketítő zaj és tompa ütés, amit a fejemen és az oldalamba éreztem, aztán minden sötét lett. Most pedig, ahogy felemelem a kezemet látom, hogy egy infúziós cső lóg ki belőle, hát ez remek. De vajon mi lehet a másik sofőrrel?Elvégre ő nem tehet semmiről, én nem láttam hirtelen semmit. Ezen tűnődtem, amikor csapódott az ajtó és Marie robbant be rajta:
- Hál’istennek, hogy felébredtél!-sóhajtott egy nagyot- Nagyon megijesztettél!
- Sajnálom!-mondtam szem lesütve
- Ugyan már, a lényeg, hogy végre ébren vagy!-ölelt át, már amennyire tudott, majd megnyomta gondolom a hívógombot
- Mit jelent az, hogy végre?
- Nem emlékszel mi történt?
- De, emlékszem a balesetre, nagyon sajnálom az autódat….
- Ne viccelj Sarah, az a legkevesebb, de komolyan!Az a fő, hogy életben maradtál!-láttam rajta a megkönnyebbülést
- Aha, és a másik sofőr, ő is életben maradt?
- Kutya baja, megúszta pár karcolással, meg egy hatalmas ijedtséggel….
- Az jó…Reméltem, hogy nem lett semmi baja….
- Jellemző, hogy másért aggódsz…De mégse ő feküdt másfél napig kómában és lebegett élet-halál között!-gyűlt meg könnyekkel a szeme
- Kómában voltam?!
- Igen, és az orvos nem sok jóval bíztatott, azt mondta, hogy a legrosszabb is bekövetkezhet….-most már sírt a barátnőm, szegény nagyon kiborult. Oda nyújtottam felé a kezemet és jó erősen megszorítottam a kezét:
- Nyugi, életben vagyok!
- Tudom, csak borzasztó volt látni téged maga tehetetlenül, el se tudod képzelni, hogy mennyire féltem-zokogott még mindig
- Jajj Marie!Annyira sajnálom!Csssss!
- Ahogy látom felébredt szerencsére!-jött be egy fehér köpenyes férfi, gondolom az orvosom:
- Dr. Collins vagyok, és nagyon örülök, hogy magához tért
- Én is örülök doktor úr!
- Vannak panaszai?-húzta végig az ujját a szemeim előtt
- Kicsit kábának érzem magamat…
- Ez természetes egy ilyen baleset és kóma után…
- Rendben fogok jönni?-kérdeztem meg
- Nos minden esélye megvan a teljes gyógyulásra, de egy valamit tudnia kell….
- Igen, és mi lenne az?-néztem rá érdeklődően-A barátnőm előtt bátran mondhatja—tettem hozzá, mert láttam, hogy erősen Marie-t nézi
- Rendben, szóval az az igazság, hogy derék tájékon hatalmas ütést kapott, ami akár maradandó károsodást is okozhat….
- Micsoda?!És ez mit jelent pontosan????
- Azt, hogy kétséges, hogy valaha járni fog a sérülései miatt….
Meg kellett még emésztenem, amit hallottam, örökre béna leszek?Nem az nem lehet!Én úgy nem tudok élni!!!
- Ez biztos doktor úr?-kérdezte ijedten Marie, közben pedig megszorította a kezemet
- Nem szeretnék sem pánikot, sem pedig hiú ábrándokat kelteni, de súlyosnak tűnnek első vizsgálatra a sérülések, sajnos, de nem lehetetlen a helyzet…
- Akkor van remény, igaz?-kapaszkodott bele a nem lehetetlen kifejezésbe a barátnőm
- Remény az mindig van. Meglátjuk hogyan hatnak a gyógyszerek, illetve hogyan reagál majd a gyógytornára, ha eljön az az idő
- Én nem akarok kerekesszékben élni…Akkor inkább meghalok…-jelentettem ki, mire Marie halkan felsikoltott
- Na de hölgyem!Ne mondjon ilyeneket, a mozgáskorlátozottság még nem a világ vége!
- De nekem igen!
- Látom most egy kicsit összetört, de nem szabad feladni a reményt, az nem tesz jót az esélyeinek….
- Könnyű azt mondani, szeretnék most egyedül maradni egy kicsit…
- Rendben, később még vissza nézek, addig is próbáljon megnyugodni egy kicsit!-ment ki a doktor
- Sarah sajnálom, de még nem tudtam utolérni Robertet, egyelőre nem sikerült …
- Még szerencse, nem akarom, hogy aggódjon és esetleg ide utazzon, maradjon csak Vancouverbe.
- De ugye nem őt hibáztatod?
- Abszolút nem, csak nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson, jobb lesz ez mindkettőnknek…
- Ezt most nem értem…
- Legalább olyannak őriz meg az emlékeibe, amilyen voltam…
- Sarah ne mondj ilyet, hallod?!Kérlek!-sírta el magát a barátnőm
- Marie ne sírj, ennek így kellett történnie…
- Ne haragudj…-rohant ki zokogva, pedig én nem akartam őt bántani
A repülőn ülve még nagyobb idegesség lett rajtam úrrá, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak a legrosszabbra. Már vagy a századik papír zsebkendőt tépkedtem cafatokra, amikor végre felnéztem Peter-re:
- Beszélnél a pilótával, hogy a kórházhoz eső legközelebbi helyen szálljon le?-szólaltam meg először azóta, amióta felszálltunk a gépre.
- Persze, nem gond, reméljük megkapja az engedélyt…-állt fel Peter
- Köszönöm!- néztem rá hálásan, mire ő csak bólintott és elment a pilótafülkébe, én pedig kibámultam az ablakon
- Fél óra múlva ott leszünk-érkezett vissza néhány perc múlva
- Az még nagyon sok idő…Addig sok minden történhet…- suttogtam erőtlenül
- Így van, például fel is ébredhet a kómából-próbált bíztatni
- Vagy meg is halhat miattam…- válaszoltam vissza keserűen
- Miattad?!
- Igen, én okoztam ez az egészet…Ha annak idején nem nyomultam volna annyira, akkor soha nem jöttünk volna össze és akkor soha nem szenvedett volna balesetet…- komolyan ezt éreztem, miért nem tudtad szegényt békén hagyni???
- Ezt nem tudhatod!Nem a te hibád, hanem a fotósoké….
- Igen, ezt mondom…Azért üldözték, mert az én barátnőm…- bólogattam
- Robert!Ezt azonnal fejezd be!!!-csattant fel, amin kissé meghökkentem- Sarahnak most nem egy önmagát marcangoló párra van szüksége, hanem egy erős társra!Szedd össze magad!!!- elgondolkoztam Peter szavain, talán túlságosan is elhagytam magamat, pedig ez senkin nem segít, pláne Sarah-n nem
- Igazad van, most nem roppanhatok össze. Sarah mellett a helyem, hogy támogassam!-emeltem fel elszántan a fejemet
- Ez a beszéd!Ezt a Robot már mindjárt jobban szeretem…Szerintem megérkeztünk…-mondta, érezni lehetett ahogy lassan leszállt a gép. Szinte kiugrottam a gépből és nagy tempóban megindultam a pár méterre levő kórház felé. Újságírók egész hada állta el a bejáratot, de amikor megláttak minket szétnyílt a tömeg, szerencséjükre! Ha akár csak egyetlen kósza kérdést is felmertek volna tenni, én megfojtottam volna az illetőt!Peter hálásan nézett vissza a riporterekre, miközben én már a recepció felé tartottam öblös léptekkel:
- Jó napot!Sarah Brightot keresem!Tegnap szállították be, autóbalesete volt-hadartam
- Ön hozzátartozója?-nézett fel a pult mögül a nővér
- A barátja vagyok…- vágtam rá
- Sajnálom, csak hozzátartozónak adhatunk ki információt a betegről…
- Tessék?????????!!!!Most mondom, hogy a barátja vagyok!Azonnal mondja meg, hogy melyik kórterembe van!- eldobom az agyamat, olyan nehezet kértem????
- Mi a baj?Sarah-ról tudtál meg valamit?- érkezett meg Peter is
- Áh, nem hajlandó megmondani, hogy hol van Sarah!- kiabáltam
- Ez a szabály!- sajnálkozott a nő, amire egyáltalán nem voltam vevő
- Robert!- kiabálta egy női hang, akinek a tulajdonosa Marie volt, azonnal megfordultam a hang irányába
- Marie!De jó, hogy jössz!Hol van Sarah??????????Mi van vele???????Ugye él???????Nekem miért nem szólt senki????????????-szegeztem egyszerre a kérdéseimet neki idegesen
- Hé, próbálj megnyugodni, oké?- illetődött meg a viselkedésemet látván
- Marie az istenért!Hogy a jó fészkes fenébe nyugodhatnék meg, amikor a barátnőmnek autóbalesete volt és én az egyik internetes portálról értesülök csak erről?!!!Azt se tudom, hogy él-e még!!!- keltem ki magamból, elfelejtve, hogy hol is vagyok pontosan
- Higgadj le, Sarah életben van…Hallod?-ölelt át zokogva, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről
- Hála az égnek!-sóhajtott Peter is egy hatalmasat, annyira jó, hogy itt van velem!
- Azonnal látni akarom!-jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Marie összerezzent
- Figyelj ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet jelenleg-törölgette meg a szemeit a nő
- Miért?Tudom, hogy kómában van, de akkor is látni szeretném őt…- kedvesebb hangnemre váltottam, azt hiszem kissé elvetettem a súlykot
- Már nincs kómában…- felelte alig hallhatóan
- Akkor meg pláne, Marie betegre izgultam magamat érte, miért nem akarod, hogy bemenjek hozzá?Mellette van a helyem…
- Nem biztos, hogy ezt nekem kellene elmesélnem…- kezdett bele, de el is hallgatott szinte azonnal
- Figyelj mi lenne, ha ezt útközbe mesélnéd el, ha már belekezdtél?
- Hát jó, de nem biztos, hogy örülni fog neked-indult meg a fejét lehajtva Marie a kórterem felé, mi pedig mellette haladtunk
- Szóval miért ne örülne Robertnek Sarah? – vetette fel a kérdést Peter
- Mint már mondtam felébredt a kómából, de van néhány komolyabb sérülése…
- Mit akarsz ezzel mondani Marie?Még mindig életveszélyes az állapota?- torpantam meg ijedten
- Nem, szerencsére túl van a nehezén…- rázta meg a fejét
- Akkor nem értem…- tártam szét a karjaimat egy kérdő tekintet kíséretében
- Az orvos szerint akár maradandó sérüléseket is szenvedhetett…
- Micsoda?!-kérdeztük egyszerre Peterrel-És ez mégis mit takar????
- Lehet, hogy soha többet nem fog lábra állni-folytak le a könnyek Marie arcán
- Te jó ég!És ez mennyire biztos?-kérdezte Peter megdöbbenve, miután nekem torkomon akadt a szó
- Semmi sem biztos egy valamin kívül..-suttogta erőtlenül a lány
- Mi az az egy valami?- kérdeztem fájdalmasan az első sokkhatás után
- Rob…figyelj, Sarah most nagyon ki van borulva és ilyenkor hajlamos olyan dolgokat mondani, amit ő maga sem gondol komolyan…- magyarázta letörve
- Marie megijesztesz, mégis mit mondott Sarah? – sejtem a választ, annyira sejtem!
- Én nem tudom, hogy hogyan mondjam el ezt neked, nektek…-rázta meg a fejét tanácstalanul a barátnő
- Nézd, azt hiszem sejtem, hogy miről van szó…Gyűlöl engem azért, ami történt vele, igaz?- így nem Marie-nak kell ezt a szemembe mondania
- Nem!Dehogyis!Téged egyáltalán nem hibáztat!Csak…csak…csak…csak azt mondta,hogy inkább meg…meg….meghalna, minthogy kerekesszékben töltse élete hátra levő részét- nyögte ki ismét sírva
- Nem Marie!Sarah nem akarhat meghalni, hallod?!-kaptam el a karját, ez egyszerűen nem lehet!!!
- Rob…próbálj megnyugodni-intett nyugalomra Peter, de egy cseppet sem voltam hajlandó megfogadni a tanácsát
- Melyik szobában van?????????
- Én….- rázta meg a fejét Marie zokogva
- Melyik szobában????
- Rob…- nyögte Marie
- A fenébe is!Azt kérdeztem, hogy melyik szobában van!!!- azonnal látni akarom és beszélni vele
- 104-es…-suttogta a választ, én pedig azonnal elengedtem és megindultam a szoba felé. Útközben véletlenül feldöntöttem egy nővért is, de ez jelenleg egyáltalán nem foglalkoztatott. Kopogás nélkül berontottam:
- Mégis hogy képzeled ezt, mi???????!!!!!!!!Hogyan fordulhat meg olyasmi a fejedbe, hogy meg akarsz halni??????!!!!!
- Rob!-kerekedtek ki a szemei- Mit…mit….mit keresel te itt?????
- Téged a rohadt életbe!!!!Peter a neten meglátta a balesetes képeket és azonnal ide utaztunk…Úgy éreztem, hogy mellettem van a helyed!!!Azt se tudtam, hogy élsz-e még, erre mikor kiderül, hogy minden rendben, akkor azt kell hallanom, hogy meg akarsz halni???????!!!!- üvöltöttem
- Nyugodj meg!- válaszolta színtelen hangon
- Mégis miért várja el azt tőlem mindenki, hogy megnyugodjak????A pokolba a nyugalommal Sarah!!!
- Oké…akkor csak kiabálj, ha jobban feltudod dolgozni…..Rob lehet, hogy örökre béna leszek, nem gondolod komolyan, hogy érne még úgy az életem valamit is!Ráadásul neked kisebb gondod is nagyobb lenne annál, minthogy engem tologass ide-oda….
- Te hallod magadat???????- én ezt nem fogom fel!!!- Mégis hogyan képzelhetsz ilyeneket?Én inkább soha többé nem állnék kamera elé, minthogy magadra hagyjalak!Én nem hagynálak magadra soha!!!
- Épp ez az!Én ezt nem várhatom el tőled!!!Érts meg!
- Nem, ezen nincs mit megértenem!!!Nem adhatod fel!!!Magadért, Marie-ért, a barátaidért és és…és értem, hallod?!-roskadtam le az ágya szélére, majd kitört belőlem a sírás. Akármennyire is nem való egy férfinak a sírás nekem most egyszerűen muszáj volt. Teljesen kétségbe estem és ez így jött ki belőlem. Sarah végig simogatta a karomat, annyira jó lenne, ha tudnám, hogy mi zajlik le most benne:
- Kérlek, ne haragudj, amiért így rád rontottam-fogtam meg könnyes szemekkel a kezét, miután kissé magamhoz tértem- Elvesztettem a fejemet, miután Marie elmondta, hogy mit akarsz…Sajnálom, nem szabadott volna ennyire agresszívan viselkednem…
- Rob…én sajnálom…már döntöttem, de megértelek, amiért kiborultál…- szorította meg a kezemet
- Kicsim, könyörgöm! Ne csináld ezt!- soha nem éreztem magamat ennyire tanácstalannak- Hát ennyire nem számítunk neked?
- Épp ezt magyaráztam az előbb, nem akarok senkinek sem a terhére lenni-mondta meggyötört arccal, ám még mielőtt felelhettem volna neki, hogy mennyire nagy hülyeséget beszél egy határozott kopogás után egy orvos jelent meg az ajtóban
- Jó napot!- mosolygott rám
- Jó napot doktor úr!Robert Pattinson vagyok!- álltam fel és nyújtottam neki kezet
- Szóval maga a hölgy barátja, igaz?
- Igen..- bólintottam feszülten
- Örülök, hogy itt van! Nagyon szerethetik egymást…
- Igen…doktor úr, beszélhetnék Önnel?- talán ő még hathatna Sarah-ra
- Persze, csak előbb megvizsgálom a beteget, addig legyen szíves kint várjon meg…
- Rendben…Akkor kicsim mindjárt visszajövök-adtam egy csókot a barátnőm homlokára mielőtt kisétáltam volna
- Hogy van?- ugrott fel Marie és Peter azonnal, mire én csak lemondóan megráztam a fejemet és a falnak támaszkodva ismét sírni kezdtem.
:)
Sziasztok!
Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok mindenkinek!!!!!!!:)
Millió Puszi!!!
Meré
u.i.: Ha este 6-ig minimum 10 komment összegyűlik, akkor a folytatás még ma felkerül!:)
41
Sziasztok!
Nagyon köszönöm a kommenteket!Meg is hoztam a legújabb részt, amihez nem fűznék hozzá semmit, maximum annyit, hogyha jó sok komit írtok, akkor még Vasárnap olvashatjátok a folytatást, tehát csak RAJTATOK múlik:)
Mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!!!!:)
Jó olvasást!
Puszi!
Meré
41.rész
A maradék másfél napban a lehető legtöbb időt töltöttük együtt, de sajnos elérkezett a búcsú pillanata is, ami nem volt a legkönnyebb annak a fényében, hogy mindketten pontosan tudtuk messze van még a viszontlátás. A sajtó legnagyobb érdeklődése közepette vonult velem végig a reptéren, hiába mondtam neki, hogy semmi szükség erre. Egy hosszúra nyúlt búcsúcsók és egy ölelés után azonban nekem indulnom kellett és neki is. Szerencsére az út most zökkenőmentesen zajlott, pedig rettenetesen féltem, belátom ok nélkül, ugyanis a gépünk sikeresen landolt a ködös Londonban. Marie mosolyogva várt rám:
- Sarah!
- Marie!-ugrottam a barátnőm nyakába- Hiányoztál!
- Te is!Na de mindent el kell mesélned….
- Tudom…-vigyorogtam rá, majd a parkolóba menet közben belekezdtem a vancouveri napjaim elmesélésébe.
***************
Robbal minden nap vagy 4-szer beszélünk telefonon, amióta visszajöttem Kanadából, bár ez kétségtelenül nem pótolja az itt létét, csupán erőt ad, főleg, hogy szószerint a földi pokol vesz körül Londonban. Nem elég, hogy minden egyes nap azzal kezdődik a reggelem, hogy át kell verekednem magamat a fotósokon, de most már az egyetem előtt is várnak rám. Erre azt hiszem az ijesztő szót tudnám használni, bár lehet, hogy ez nem meríti ki teljesen azt, amibe mostanában élek. Fura módon azt hittük Robbal, hogy Angliában nem lesz ekkora a felfordulás miattunk, de azt hiszem, hogy hatalmasat tévedtünk. Nem mondom Vancouverben sem volt könnyű, de most sem az. Épp ezen tűnődtem, amikor véletlenül belementem valakibe immáron az egyetemen:
- Elnézést!-néztem fel ijedten, na persze az összes könyvem a földön végezte
- Semmi gond, kisasszony!-mosolygott rám kedvesen egy 26 év körüli férfi- Én sem vettem észre-hajolt le nekem segíteni össze szedegetni a dolgaimat
- Akkor kvittek vagyunk, azt hiszem…-mosolyogtam most már én is- Még egyszer elnézést!-álltam fel és egy utolsó mosoly után magára hagytam, mert még volt egy órám és nem akartam elkésni róla, nehogy azt gondolja bárki is, hogy én azt hiszem, hogy nekem mindent szabad.
A napjaim szinte ugyanúgy teltek, leszámítva azt, hogy nem ütköztem azóta sem senkivel össze, mivel sokkal jobban odafigyeltem, hogy merre is megyek az épületben. A mai napom előre megjósolom, hogy katasztrófa lesz, ugyanis zh-t írunk gazdaságtörténetből, amit én egyszerűen utálok, így csak nagy kínszenvedések árán sikerül az agyamba vésnem a főbb dolgokat. Kivételesen elkértem Marie-tól az autóját, jobban mondva először elszállítottam a hotelhez, majd miután ő kiszállt, én tovább hajtottam az egyetem felé, mert korán oda akartam érni, hogy legyen időm még átolvasni a jegyzeteimet. Kb. 5 percre lehettem a sulitól, amikor észrevettem, hogy követnek, amitől elfogott a pánik, de próbáltam a vezetésre koncentrálni, mivel tudtam, hogy éppen egy veszélyes útkereszteződés fog következni, ám még mielőtt akármit is csinálhattam volna egy vaku belevillant a szemembe, teljesen elvakítva ezzel…..
- Mi a baj Rob?-érdeklődött Kellan, amikor látta, hogy már vagy századszorra is idegesen csuktam össze a telefonomat
- Képtelen vagyok utolérni Sarah-t, egyszerűen tegnap reggel óta, mintha elnyelte volna a föld…- magyaráztam kissé idegesen
- Uh, hát biztos lemerült és elfeledkezett róla, nyugi haver!Biztos nincs semmi gond!
- Milyen gondról beszéltek srácok?-érkezett meg hozzánk Kristen is
- Nem hiszem, hogy téged érdekel, de Sarah felszívódott…- ingerült voltam, túlságosan is aggódtam
- Ez remek…- sóhajtott
- Valóban így gondolod?!-kaptam fel a fejemet
- Persze, sejtettem, hogy ez lesz…Jajj Rob, nem kellene ennyire kiakadnod azon, hogy nem beszéltek naponta százszor, inkább a filmre kellene koncentrálnod!- mindezt olyan kioktató stílusban mondta, hogy kedvem lett volna valami nem túl szépet visszaválaszolni neki, amiko:
- Robert, gyere gyorsan!-kiabált Peter, aki épp a laptopja előtt ült a stúdióban, lazítás céljából
- Na mi az, mi történt?- kérdeztem egyből, mintha bizony érdekelni, hogy mit is írnak a különböző oldalak, ám amikor ránéztem a képernyőre meghűlt bennem a vér
- Úristen, ez Sarah!-kiáltottam fel fájdalmasan-De hát mi történt vele????????És hogy van???????????
- Autóbalesete volt, miközben a lesifotósok üldözték…-fogta meg a vállamat Peter-De életben van… Egyelőre válságos az állapota. Sajnálom….
- Azonnal oda kell mennem!!- és már meg is indultam
- De Rob, most nem mehetsz oda, forgatás van!- kapott a karom után Kristen
- A francba a forgatással, magasról teszek rá, amikor a barátnőm élet-halál között lebeg!!!-ordítottam magamból kikelve, mérhetetlenül nagy pánik öntött el
- Haver próbálj megnyugodni, oké?Beszélek Juannal, addig te rendelj egy jegyet Londonba- hagyott ott Kellan
- Figyelj Rob, nem lesz semmi baj, Sarah fiatal és erős….-próbált nyugtatgatni Peter, de hasztalan volt
- És mi van, ha mégis baj lesz, hm? Mi van, ha nem éli túl???- az arcomat a kezeimbe temettem- Peter, én nem akarom elveszíteni őt- leroskadtam egy székre
- Nem fogod elveszíteni, csak higgy benne, hallod?!Robert, figyelj most rám!Nem tudhatjuk milyen állapotban fekszik a kórházban, de egy biztos, nagy szüksége lesz rád, muszáj megnyugodnod és hinned a gyógyulásában…
- Gyere velem, kérlek!- néztem fel rá kérlelően
- Épp javasolni akartam, hogy elkísérlek, eszem ágában sincs egyedül oda engedni téged…- halványan elmosolyogta magát
- Köszönöm!De nem gond?
- Ne viccelj, Juan tudod, hogy milyen…addig majd másik jeleneteket vesznek fel…..Most az a legfontosabb, hogy Sarah jól legyen…
- Na, már itt is vagyunk-jelent meg Kellan nyomában a rendezővel
- Robert már intézkedtem is, kapsz egy magánrepülőt, így hamarabb a barátnőddel lehetsz, fél óra múlva indulhatsz is!-mondta a rendező úr
- Akkor megyek is csomagolni!Nagyon köszönöm!-hálás voltam, végtelenül hálás
- Ne viccelj, ez a minimum, az egész stáb szorít érte….De most siess!- hiába akartam mondani még valamit, egyszerűen egy hang nem jött ki a torkomon, így csak mindenkivel kezet fogtam és rohamtempóban elhagytam a stúdió épületét
Nagyon köszönöm a kommenteket!Meg is hoztam a legújabb részt, amihez nem fűznék hozzá semmit, maximum annyit, hogyha jó sok komit írtok, akkor még Vasárnap olvashatjátok a folytatást, tehát csak RAJTATOK múlik:)
Mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok!!!!:)
Jó olvasást!
Puszi!
Meré
41.rész
A maradék másfél napban a lehető legtöbb időt töltöttük együtt, de sajnos elérkezett a búcsú pillanata is, ami nem volt a legkönnyebb annak a fényében, hogy mindketten pontosan tudtuk messze van még a viszontlátás. A sajtó legnagyobb érdeklődése közepette vonult velem végig a reptéren, hiába mondtam neki, hogy semmi szükség erre. Egy hosszúra nyúlt búcsúcsók és egy ölelés után azonban nekem indulnom kellett és neki is. Szerencsére az út most zökkenőmentesen zajlott, pedig rettenetesen féltem, belátom ok nélkül, ugyanis a gépünk sikeresen landolt a ködös Londonban. Marie mosolyogva várt rám:
- Sarah!
- Marie!-ugrottam a barátnőm nyakába- Hiányoztál!
- Te is!Na de mindent el kell mesélned….
- Tudom…-vigyorogtam rá, majd a parkolóba menet közben belekezdtem a vancouveri napjaim elmesélésébe.
***************
Robbal minden nap vagy 4-szer beszélünk telefonon, amióta visszajöttem Kanadából, bár ez kétségtelenül nem pótolja az itt létét, csupán erőt ad, főleg, hogy szószerint a földi pokol vesz körül Londonban. Nem elég, hogy minden egyes nap azzal kezdődik a reggelem, hogy át kell verekednem magamat a fotósokon, de most már az egyetem előtt is várnak rám. Erre azt hiszem az ijesztő szót tudnám használni, bár lehet, hogy ez nem meríti ki teljesen azt, amibe mostanában élek. Fura módon azt hittük Robbal, hogy Angliában nem lesz ekkora a felfordulás miattunk, de azt hiszem, hogy hatalmasat tévedtünk. Nem mondom Vancouverben sem volt könnyű, de most sem az. Épp ezen tűnődtem, amikor véletlenül belementem valakibe immáron az egyetemen:
- Elnézést!-néztem fel ijedten, na persze az összes könyvem a földön végezte
- Semmi gond, kisasszony!-mosolygott rám kedvesen egy 26 év körüli férfi- Én sem vettem észre-hajolt le nekem segíteni össze szedegetni a dolgaimat
- Akkor kvittek vagyunk, azt hiszem…-mosolyogtam most már én is- Még egyszer elnézést!-álltam fel és egy utolsó mosoly után magára hagytam, mert még volt egy órám és nem akartam elkésni róla, nehogy azt gondolja bárki is, hogy én azt hiszem, hogy nekem mindent szabad.
A napjaim szinte ugyanúgy teltek, leszámítva azt, hogy nem ütköztem azóta sem senkivel össze, mivel sokkal jobban odafigyeltem, hogy merre is megyek az épületben. A mai napom előre megjósolom, hogy katasztrófa lesz, ugyanis zh-t írunk gazdaságtörténetből, amit én egyszerűen utálok, így csak nagy kínszenvedések árán sikerül az agyamba vésnem a főbb dolgokat. Kivételesen elkértem Marie-tól az autóját, jobban mondva először elszállítottam a hotelhez, majd miután ő kiszállt, én tovább hajtottam az egyetem felé, mert korán oda akartam érni, hogy legyen időm még átolvasni a jegyzeteimet. Kb. 5 percre lehettem a sulitól, amikor észrevettem, hogy követnek, amitől elfogott a pánik, de próbáltam a vezetésre koncentrálni, mivel tudtam, hogy éppen egy veszélyes útkereszteződés fog következni, ám még mielőtt akármit is csinálhattam volna egy vaku belevillant a szemembe, teljesen elvakítva ezzel…..
- Mi a baj Rob?-érdeklődött Kellan, amikor látta, hogy már vagy századszorra is idegesen csuktam össze a telefonomat
- Képtelen vagyok utolérni Sarah-t, egyszerűen tegnap reggel óta, mintha elnyelte volna a föld…- magyaráztam kissé idegesen
- Uh, hát biztos lemerült és elfeledkezett róla, nyugi haver!Biztos nincs semmi gond!
- Milyen gondról beszéltek srácok?-érkezett meg hozzánk Kristen is
- Nem hiszem, hogy téged érdekel, de Sarah felszívódott…- ingerült voltam, túlságosan is aggódtam
- Ez remek…- sóhajtott
- Valóban így gondolod?!-kaptam fel a fejemet
- Persze, sejtettem, hogy ez lesz…Jajj Rob, nem kellene ennyire kiakadnod azon, hogy nem beszéltek naponta százszor, inkább a filmre kellene koncentrálnod!- mindezt olyan kioktató stílusban mondta, hogy kedvem lett volna valami nem túl szépet visszaválaszolni neki, amiko:
- Robert, gyere gyorsan!-kiabált Peter, aki épp a laptopja előtt ült a stúdióban, lazítás céljából
- Na mi az, mi történt?- kérdeztem egyből, mintha bizony érdekelni, hogy mit is írnak a különböző oldalak, ám amikor ránéztem a képernyőre meghűlt bennem a vér
- Úristen, ez Sarah!-kiáltottam fel fájdalmasan-De hát mi történt vele????????És hogy van???????????
- Autóbalesete volt, miközben a lesifotósok üldözték…-fogta meg a vállamat Peter-De életben van… Egyelőre válságos az állapota. Sajnálom….
- Azonnal oda kell mennem!!- és már meg is indultam
- De Rob, most nem mehetsz oda, forgatás van!- kapott a karom után Kristen
- A francba a forgatással, magasról teszek rá, amikor a barátnőm élet-halál között lebeg!!!-ordítottam magamból kikelve, mérhetetlenül nagy pánik öntött el
- Haver próbálj megnyugodni, oké?Beszélek Juannal, addig te rendelj egy jegyet Londonba- hagyott ott Kellan
- Figyelj Rob, nem lesz semmi baj, Sarah fiatal és erős….-próbált nyugtatgatni Peter, de hasztalan volt
- És mi van, ha mégis baj lesz, hm? Mi van, ha nem éli túl???- az arcomat a kezeimbe temettem- Peter, én nem akarom elveszíteni őt- leroskadtam egy székre
- Nem fogod elveszíteni, csak higgy benne, hallod?!Robert, figyelj most rám!Nem tudhatjuk milyen állapotban fekszik a kórházban, de egy biztos, nagy szüksége lesz rád, muszáj megnyugodnod és hinned a gyógyulásában…
- Gyere velem, kérlek!- néztem fel rá kérlelően
- Épp javasolni akartam, hogy elkísérlek, eszem ágában sincs egyedül oda engedni téged…- halványan elmosolyogta magát
- Köszönöm!De nem gond?
- Ne viccelj, Juan tudod, hogy milyen…addig majd másik jeleneteket vesznek fel…..Most az a legfontosabb, hogy Sarah jól legyen…
- Na, már itt is vagyunk-jelent meg Kellan nyomában a rendezővel
- Robert már intézkedtem is, kapsz egy magánrepülőt, így hamarabb a barátnőddel lehetsz, fél óra múlva indulhatsz is!-mondta a rendező úr
- Akkor megyek is csomagolni!Nagyon köszönöm!-hálás voltam, végtelenül hálás
- Ne viccelj, ez a minimum, az egész stáb szorít érte….De most siess!- hiába akartam mondani még valamit, egyszerűen egy hang nem jött ki a torkomon, így csak mindenkivel kezet fogtam és rohamtempóban elhagytam a stúdió épületét
2010. április 2., péntek
40
Sziasztok!
Meg is hoztam az új fejezetet, bár elég csekélynek mutatkozott az érdeklődés iránta, de akik írtak komit, azoknak nagyon köszönöm! Persze az alacsony komment számot most betudom annak, hogy Robert Budapesten van és aki teheti, az próbálja meglesni, remélem tényleg ez az oka:) Mert ha nem, én azt is elfogadom, csak akkor írjátok meg!
A résszel kapcsolatban mindenképp meg kell említenem, hogy ahogy az egész történet, úgy az ebben a fejezetben található incidens és cselekmény is FIKTÍV, NEM VALÓSÁGON ALAPUL!!!!Ezt úgy gondolom, hogy fontos volt kihangsúlyoznom az esetleges félreértések elkerülése végett!!!(Semmilyen negatív tapasztalatom nincs az őröket illetően!!!!)
Csakhogy egy kis kedvet csináljak a kommenteléshez:
Az elkövetkezendő részek folyamán váratlan esemény fog történni, ami még jobban felforgatja majd Sarah és Rob életét....
Remélem felkeltettem az érdeklődéseteket:)Nem szabok komment határt, mert nem szeretnék kiszúrni azokkal, akik írtak és írnak is majd véleményt, de örülnék, ha minél többen éreznétek úgy, hogy a véleményeiteket megszeretnétek osztani velünk, velem....
Puszi!!!Jó olvasást!!!
Meré
40.rész
Ezek után mondhatni teljes volt a békülés és az összhang közöttünk, épp ezért megígértem neki, hogy holnap délelőtt kimegyek a forgatásra, hogy azt a maradék időt, ami még a haza utazásomig volt, valamilyen módon együtt tudjuk tölteni. Mire felébredtem már nem volt mellettem, amin egy kicsit sem lepődtem meg, ugyanis tudtam, hogy ma elég korán kezdtek neki a munkának. A reggeli teendőim elvégzése és egy gyors öltözés után, az irányt a forgatás felé vettem, de még mielőtt taxiba szálltam volna megláttam a közelben egy gyorséttermet, amiről azonnal Rob jutott eszembe, nem is tudom miért…. Szóval kihasználva a lehetőséget vettem neki pár hamburgert és egy nagy adag kólát, ezt legalább tuti elfogja fogyasztani. Miután felszerelkezve kiléptem az étteremből, leintettem egy taxit, elhadartam az úti célom és már mehettünk is. Nem is olyan sokára meg is érkeztünk a helyszínre, ami természetesen el volt kordonozva és a lehető legtöbb helyen egy fekete ponyvával takarták el. Kifizettem az útiköltséget, majd meg is indultam a „bejárat” felé, ám ekkor egy elég érdekes dolgot pillantottam meg. Egy túlbuzgó biztonsági őr épp hátraszorította egy kb. 16-17 lány karjait, mint valami közveszélyes bűnözőét, na ne, ez akkor is abszurd, bármit is követett el szerencsétlen! Felgyorsítottam a lépteimet, majd oda kiáltottam:
- Hé, maga!Azonnal engedje el azt a lányt!- elég erélyesre sikerült a „belépésem”, de ez jelenleg a legkevésbé sem izgatott
- Dehogy engedem, épp át akart mászni a kordonon!-szólt vissza
- Ez nem igaz!- csattant fel szomorúan a lány- Én csak egy pillanatra látni szerettem volna a színészeket!Már ez is bűn?!
- Nem, dehogy!-mosolyogtam el magam, megesett az egyébként szimpatikus leányzón a szívem és a tömegen is- Eressze el a karjait!
- Már elnézést hölgyem, de maga kicsoda, hogy megmondja, hogy mit csináljak???- erre a cseppet sem kedves kérdésére egyszerűen levettem a napszemüvegemet, mire a népes rajongótábor egyszerre hördült fel:
- De hisz maga Sarah!- döbbent le a még mindig fogságban levő csajszi, miközben a többiek erőteljes pusmogásba kezdtek
- Nyugodtan tegezz!Nem vagyok még olyan öreg…
- Maga Robert Pattinson barátnője?!-esett le az álla az őrnek
- Pontosan, szóval, ha lenne olyan rendes, hogy elengedné végre a barátom egyik rajongójának a karjait…- néztem rá szugerálóan
- Természetesen!Elnézést!- azzal hátrább is lépett a lánytól- Csak a munkámat végzem!
- Igazán köszönöm!Tudom, de nem hinném, hogy a munkaköri leírásába az erőszakosság is benne lenne…
- Igaza van, még egyszer bocsánat! Akarja, hogy bekísérjem Mr. Pattinsonhoz?
- Nem, köszönöm!Be találok egyedül is, még van egy kis dolgom…
- Rendben…- bólintott és visszaindult a helyére
- Nagyon köszönöm a segítséget!- nézett rám hálásan az „ártatlanom”- Nora vagyok…
- Én pedig Sarah!Igazán nincs mit, de ha, kérhetem legközelebb kerüld az ilyenfajta leskelődéseket és akkor nem lesz félre értés sem…Sőt, erre szeretnék mindenkit megkérni!Robert és a kollegái itt dolgoznak azon, hogy nekünk nézőknek a lehető legjobban tudják visszaadni vizuálisan a történetet, és higgyétek el, hogy sokkal egyszerűbben menne a dolguk, ha szépen, csöndben várnátok csak rájuk…- próbáltam elmagyarázni a helyzetet a rajongóknak
- Pontosan tudjuk, hogy ők itt dolgoznak, csak az a gond, hogy miután végeztek, azután sem kommunikálnak velünk, rajongókkal, pedig ahogy te magad is mondtad, értünk csinálják az egészet…- reagált egy vörösesbarna hajú lány a szavaimra
- Teljesen megértem a problémátokat, elhiszem, hogy csalódottak vagytok, de azzal, hogy sikítoztok,kordonokra álltok, meg mit tudom én, attól még a helyzet nem fog megváltozni…
- Oké, mi ezt értjük, ezért a legtöbben csendben is vagyunk, de akkor sem jönnek ide…Ráadásul nem tudunk mit kezdeni a megrögzött fanatikusokkal sem…
- Jajj csajok, tudom!-sóhajtottam- Megpróbálok valamit tenni az ügy érdekében-kacsintottam- De ha most nem haragszotok bemennék, mert még a végén éhen hal a mi Rob-unk…- indultam meg befelé
- Persze, menj csak és még egyszer köszi!Szia!
- Igazán nincs mit!Sziasztok!-estem túl az ellenőrzésen, hogy bemehessek a forgatásra, amin épp javában folytak a munkálatok. Éppen egy romantikus jelenetet vettek fel, ami Edward szobájában zajlik. Csendesen hátralopództam Ashley-ékhez, akik hevesen integettek felém:
- Sziasztok!- suttogtam mosolyogva
- Helló Sarah!-ölelt át először Ash, majd Kellan, Taylor és Peter is
- Lehet, hogy ezt nem kellene látnod..-bökött a fejével Taylor vigyorogva a „párocska” felé, akik a szerepük szerint forró csókban forrtak össze, mire azért nyeltem egy nagyot
- Lehet, hogy neked sem…- „szúrtam vissza”-De most lebuktak…-próbáltam játszani a haragosat, de nem sok sikerrel- Amúgy hol vannak a többiek?
- Épp a sminkjüket csinálják nekik, tudod a falfehérség gyártása nem rövid meló…- válaszolta Kellan- Oh, csak nem kaját hoztál nekem, hogy Te milyen rendes vagy!-nyúlt a hambis zacskóért, amit azonban én elrántottam a kezei elől
- Bocsi, de Rob-nak hoztam…- vigyorogtam rá- Kb. mikorra végeznek szerintetek a jelenettel?
- Max. pár perc még, már vagy hatodszorra veszik fel….- mondta Peter
- Értem, mert szeretnék beszélni Juannal is…
- Juannal?- kérdezte Taylor
- Aham, a rajongókról…
- A kikről?-kerekedtek ki Jackson szemei- Hogy jönnek ők ide?
- Úgy, hogy…-kezdtem volna bele, de kapásból félbe is szakítottam a mondandómat, mikor megéreztem Robert puha ajkait a nyakamon, a kezeit pedig a derekam körül
- Szia kicsim!- suttogta a fülembe érzékien
- Szia!-fordultam felé egy rövid csókért- Szia Kris!
- Helló!- bólintott vissza rám
- Szóval mi van a rajongókkal?- kérdezte újból most Kellan
- Hogy kikkel????- értetlenkedett Rob is
- Cssssss Rob!Ne szakítsd folyton félbe Saraht!-intette le Ash
- Bocsi!-emelte fel védekezőleg a kezeit a párom- Folytasd szívem!
- Csak annyi, hogy igazán lehetnétek velük kissé emberiebbek is, már bocsi a kifejezésért. Igazán foglalkozhatnátok velük, amikor kimentek és akkor talán nem lenne ez a cirkusz…
- Már bocs, de Te mégis milyen jogon beszélsz bele a viselkedésünkbe?- kapta fel a vizet Kristen- Nem hinném, hogy bárki is közülünk itt a tanácsaidra szorulna, ugyanis egyikünk sem kezdő, de te még az sem vagy, csupán egy barátnő! Szóval nincs jogod kioktatni minket!
- Kristen, légyszíves ezt most fejezd be!- szólt rá Rob elég dühösen- Ő csak jót akar a rajongóinknak és nekünk is!
- Persze, mindjárt gondoltam, hogy a védelmedbe veszed és mielőtt bárki más is megszólalna tudom, hogy mit gondoltok!De egy találkozón szívesen adok aláírást meg fényképezkedem velük, de ez mégiscsak egy forgatás….
- Jó, akkor Te ne menj ki hozzájuk, de mi kimegyünk!- felelte neki Jackson
- Ahogy gondoljátok!-vonult el
- Nem akartam galibát okozni, én csak beszélgettem velük pár szót- bújtam hozzá Roberthez
- Mindjárt gondoltam, jajj szívem!Ez miatt nem kell beszélned Juannal, nekünk kell eldöntenünk az ilyen dolgokat, ezt már ő is megmondta…
- Ahogy mondod haver!Juan amúgy sem bánná, ha kicsit nyugisabb lenne a hangulat körülöttünk…- tette hozzá Kellan
- Akkor meg mire várunk?-lelkesedett be Ashley- Menjünk ki hozzájuk pár percre, amíg pihi van!- és már meg is indultak kifelé karöltve, mi pedig Robbal kézen fogva
- Oh, Rob, ezt neked hoztam!- kaptam a fejemhez, majd nyomtam a szabad kezébe a zacskót és a kólát
- Köszönöm, egy angyal vagy!-adott egy puszit az arcomra
Kint nagyon lelkesen fogadták őket, de ugyanakkor viszonylag nyugodtan is. Az örömtől csillogó szemek miatt már megérte ismét magamra haragítanom Kristent, bár nyilván őt is meglehet érteni valahol.
- Kicsim!Fogd meg ezt légy szíves- nyújtotta felém Rob az általam hozott most már inkább ebédjét, mintsem reggelijét, hogy szabadon állhasson be éppen Norával egy közös képre
- Add csak ide!- fogtam meg, majd hátrébb léptem kicsit, hisz a rajongók nem rám vártak itt kitudja mióta, így én csöndben meghúzódtam a háttérben és mosolyogva, szinte meghatódva figyeltem, ahogy az én Rob-om és most már nyugodtan mondhatom, hogy a barátaim is, milyen boldogságot okoznak már a puszta jelenlétükkel. Az aláírásokról és közös fényképekről már nem is beszélve.
Meg is hoztam az új fejezetet, bár elég csekélynek mutatkozott az érdeklődés iránta, de akik írtak komit, azoknak nagyon köszönöm! Persze az alacsony komment számot most betudom annak, hogy Robert Budapesten van és aki teheti, az próbálja meglesni, remélem tényleg ez az oka:) Mert ha nem, én azt is elfogadom, csak akkor írjátok meg!
A résszel kapcsolatban mindenképp meg kell említenem, hogy ahogy az egész történet, úgy az ebben a fejezetben található incidens és cselekmény is FIKTÍV, NEM VALÓSÁGON ALAPUL!!!!Ezt úgy gondolom, hogy fontos volt kihangsúlyoznom az esetleges félreértések elkerülése végett!!!(Semmilyen negatív tapasztalatom nincs az őröket illetően!!!!)
Csakhogy egy kis kedvet csináljak a kommenteléshez:
Az elkövetkezendő részek folyamán váratlan esemény fog történni, ami még jobban felforgatja majd Sarah és Rob életét....
Remélem felkeltettem az érdeklődéseteket:)Nem szabok komment határt, mert nem szeretnék kiszúrni azokkal, akik írtak és írnak is majd véleményt, de örülnék, ha minél többen éreznétek úgy, hogy a véleményeiteket megszeretnétek osztani velünk, velem....
Puszi!!!Jó olvasást!!!
Meré
40.rész
Ezek után mondhatni teljes volt a békülés és az összhang közöttünk, épp ezért megígértem neki, hogy holnap délelőtt kimegyek a forgatásra, hogy azt a maradék időt, ami még a haza utazásomig volt, valamilyen módon együtt tudjuk tölteni. Mire felébredtem már nem volt mellettem, amin egy kicsit sem lepődtem meg, ugyanis tudtam, hogy ma elég korán kezdtek neki a munkának. A reggeli teendőim elvégzése és egy gyors öltözés után, az irányt a forgatás felé vettem, de még mielőtt taxiba szálltam volna megláttam a közelben egy gyorséttermet, amiről azonnal Rob jutott eszembe, nem is tudom miért…. Szóval kihasználva a lehetőséget vettem neki pár hamburgert és egy nagy adag kólát, ezt legalább tuti elfogja fogyasztani. Miután felszerelkezve kiléptem az étteremből, leintettem egy taxit, elhadartam az úti célom és már mehettünk is. Nem is olyan sokára meg is érkeztünk a helyszínre, ami természetesen el volt kordonozva és a lehető legtöbb helyen egy fekete ponyvával takarták el. Kifizettem az útiköltséget, majd meg is indultam a „bejárat” felé, ám ekkor egy elég érdekes dolgot pillantottam meg. Egy túlbuzgó biztonsági őr épp hátraszorította egy kb. 16-17 lány karjait, mint valami közveszélyes bűnözőét, na ne, ez akkor is abszurd, bármit is követett el szerencsétlen! Felgyorsítottam a lépteimet, majd oda kiáltottam:
- Hé, maga!Azonnal engedje el azt a lányt!- elég erélyesre sikerült a „belépésem”, de ez jelenleg a legkevésbé sem izgatott
- Dehogy engedem, épp át akart mászni a kordonon!-szólt vissza
- Ez nem igaz!- csattant fel szomorúan a lány- Én csak egy pillanatra látni szerettem volna a színészeket!Már ez is bűn?!
- Nem, dehogy!-mosolyogtam el magam, megesett az egyébként szimpatikus leányzón a szívem és a tömegen is- Eressze el a karjait!
- Már elnézést hölgyem, de maga kicsoda, hogy megmondja, hogy mit csináljak???- erre a cseppet sem kedves kérdésére egyszerűen levettem a napszemüvegemet, mire a népes rajongótábor egyszerre hördült fel:
- De hisz maga Sarah!- döbbent le a még mindig fogságban levő csajszi, miközben a többiek erőteljes pusmogásba kezdtek
- Nyugodtan tegezz!Nem vagyok még olyan öreg…
- Maga Robert Pattinson barátnője?!-esett le az álla az őrnek
- Pontosan, szóval, ha lenne olyan rendes, hogy elengedné végre a barátom egyik rajongójának a karjait…- néztem rá szugerálóan
- Természetesen!Elnézést!- azzal hátrább is lépett a lánytól- Csak a munkámat végzem!
- Igazán köszönöm!Tudom, de nem hinném, hogy a munkaköri leírásába az erőszakosság is benne lenne…
- Igaza van, még egyszer bocsánat! Akarja, hogy bekísérjem Mr. Pattinsonhoz?
- Nem, köszönöm!Be találok egyedül is, még van egy kis dolgom…
- Rendben…- bólintott és visszaindult a helyére
- Nagyon köszönöm a segítséget!- nézett rám hálásan az „ártatlanom”- Nora vagyok…
- Én pedig Sarah!Igazán nincs mit, de ha, kérhetem legközelebb kerüld az ilyenfajta leskelődéseket és akkor nem lesz félre értés sem…Sőt, erre szeretnék mindenkit megkérni!Robert és a kollegái itt dolgoznak azon, hogy nekünk nézőknek a lehető legjobban tudják visszaadni vizuálisan a történetet, és higgyétek el, hogy sokkal egyszerűbben menne a dolguk, ha szépen, csöndben várnátok csak rájuk…- próbáltam elmagyarázni a helyzetet a rajongóknak
- Pontosan tudjuk, hogy ők itt dolgoznak, csak az a gond, hogy miután végeztek, azután sem kommunikálnak velünk, rajongókkal, pedig ahogy te magad is mondtad, értünk csinálják az egészet…- reagált egy vörösesbarna hajú lány a szavaimra
- Teljesen megértem a problémátokat, elhiszem, hogy csalódottak vagytok, de azzal, hogy sikítoztok,kordonokra álltok, meg mit tudom én, attól még a helyzet nem fog megváltozni…
- Oké, mi ezt értjük, ezért a legtöbben csendben is vagyunk, de akkor sem jönnek ide…Ráadásul nem tudunk mit kezdeni a megrögzött fanatikusokkal sem…
- Jajj csajok, tudom!-sóhajtottam- Megpróbálok valamit tenni az ügy érdekében-kacsintottam- De ha most nem haragszotok bemennék, mert még a végén éhen hal a mi Rob-unk…- indultam meg befelé
- Persze, menj csak és még egyszer köszi!Szia!
- Igazán nincs mit!Sziasztok!-estem túl az ellenőrzésen, hogy bemehessek a forgatásra, amin épp javában folytak a munkálatok. Éppen egy romantikus jelenetet vettek fel, ami Edward szobájában zajlik. Csendesen hátralopództam Ashley-ékhez, akik hevesen integettek felém:
- Sziasztok!- suttogtam mosolyogva
- Helló Sarah!-ölelt át először Ash, majd Kellan, Taylor és Peter is
- Lehet, hogy ezt nem kellene látnod..-bökött a fejével Taylor vigyorogva a „párocska” felé, akik a szerepük szerint forró csókban forrtak össze, mire azért nyeltem egy nagyot
- Lehet, hogy neked sem…- „szúrtam vissza”-De most lebuktak…-próbáltam játszani a haragosat, de nem sok sikerrel- Amúgy hol vannak a többiek?
- Épp a sminkjüket csinálják nekik, tudod a falfehérség gyártása nem rövid meló…- válaszolta Kellan- Oh, csak nem kaját hoztál nekem, hogy Te milyen rendes vagy!-nyúlt a hambis zacskóért, amit azonban én elrántottam a kezei elől
- Bocsi, de Rob-nak hoztam…- vigyorogtam rá- Kb. mikorra végeznek szerintetek a jelenettel?
- Max. pár perc még, már vagy hatodszorra veszik fel….- mondta Peter
- Értem, mert szeretnék beszélni Juannal is…
- Juannal?- kérdezte Taylor
- Aham, a rajongókról…
- A kikről?-kerekedtek ki Jackson szemei- Hogy jönnek ők ide?
- Úgy, hogy…-kezdtem volna bele, de kapásból félbe is szakítottam a mondandómat, mikor megéreztem Robert puha ajkait a nyakamon, a kezeit pedig a derekam körül
- Szia kicsim!- suttogta a fülembe érzékien
- Szia!-fordultam felé egy rövid csókért- Szia Kris!
- Helló!- bólintott vissza rám
- Szóval mi van a rajongókkal?- kérdezte újból most Kellan
- Hogy kikkel????- értetlenkedett Rob is
- Cssssss Rob!Ne szakítsd folyton félbe Saraht!-intette le Ash
- Bocsi!-emelte fel védekezőleg a kezeit a párom- Folytasd szívem!
- Csak annyi, hogy igazán lehetnétek velük kissé emberiebbek is, már bocsi a kifejezésért. Igazán foglalkozhatnátok velük, amikor kimentek és akkor talán nem lenne ez a cirkusz…
- Már bocs, de Te mégis milyen jogon beszélsz bele a viselkedésünkbe?- kapta fel a vizet Kristen- Nem hinném, hogy bárki is közülünk itt a tanácsaidra szorulna, ugyanis egyikünk sem kezdő, de te még az sem vagy, csupán egy barátnő! Szóval nincs jogod kioktatni minket!
- Kristen, légyszíves ezt most fejezd be!- szólt rá Rob elég dühösen- Ő csak jót akar a rajongóinknak és nekünk is!
- Persze, mindjárt gondoltam, hogy a védelmedbe veszed és mielőtt bárki más is megszólalna tudom, hogy mit gondoltok!De egy találkozón szívesen adok aláírást meg fényképezkedem velük, de ez mégiscsak egy forgatás….
- Jó, akkor Te ne menj ki hozzájuk, de mi kimegyünk!- felelte neki Jackson
- Ahogy gondoljátok!-vonult el
- Nem akartam galibát okozni, én csak beszélgettem velük pár szót- bújtam hozzá Roberthez
- Mindjárt gondoltam, jajj szívem!Ez miatt nem kell beszélned Juannal, nekünk kell eldöntenünk az ilyen dolgokat, ezt már ő is megmondta…
- Ahogy mondod haver!Juan amúgy sem bánná, ha kicsit nyugisabb lenne a hangulat körülöttünk…- tette hozzá Kellan
- Akkor meg mire várunk?-lelkesedett be Ashley- Menjünk ki hozzájuk pár percre, amíg pihi van!- és már meg is indultak kifelé karöltve, mi pedig Robbal kézen fogva
- Oh, Rob, ezt neked hoztam!- kaptam a fejemhez, majd nyomtam a szabad kezébe a zacskót és a kólát
- Köszönöm, egy angyal vagy!-adott egy puszit az arcomra
Kint nagyon lelkesen fogadták őket, de ugyanakkor viszonylag nyugodtan is. Az örömtől csillogó szemek miatt már megérte ismét magamra haragítanom Kristent, bár nyilván őt is meglehet érteni valahol.
- Kicsim!Fogd meg ezt légy szíves- nyújtotta felém Rob az általam hozott most már inkább ebédjét, mintsem reggelijét, hogy szabadon állhasson be éppen Norával egy közös képre
- Add csak ide!- fogtam meg, majd hátrébb léptem kicsit, hisz a rajongók nem rám vártak itt kitudja mióta, így én csöndben meghúzódtam a háttérben és mosolyogva, szinte meghatódva figyeltem, ahogy az én Rob-om és most már nyugodtan mondhatom, hogy a barátaim is, milyen boldogságot okoznak már a puszta jelenlétükkel. Az aláírásokról és közös fényképekről már nem is beszélve.
2010. március 27., szombat
39
Sziasztok!
Nagy nehezen, de sikerült végre megírnom a folytit.. Remélem még érdekel Benneteket és nem haragszotok rám, de higgyétek el "jó" okom volt arra, hogy ne tudjak tisztességesen fogalmazni.... Bocsánat!!!!
Jó olvasást!
Puszi!!!
Meré
39.
A napok számomra csigalassúsággal teltek, ugyanis hamar beláttam, hogy nincs sok értelme a forgatáson ülnöm, csak hátráltatom Robertet a munkájában, azt pedig nagyon nem akartam. Éreztem rajta a neheztelést, amiért az időm nagy részét nem vele töltöm, de nem tudtam ez ellen mit csinálni, hiszen neki dolgoznia kellett itt elsősorban, nem pedig velem foglalkoznia. Persze esténként más lett volna a helyzet, de általában fáradtan dőlt be mellém az ágyba és maximum arról beszélgettünk, hogy milyen volt a napunk. Ezt csináltuk már 3 napja, ami számomra azért fájó volt, de próbáltam a lehető legtoleránsabb lenni. Épp egy tételemet olvastam, amikor belépett az ajtón:
- Hahó Sarah!Megjöttem!-hallottam meg a hangját
- Bent vagyok a hálóban!-kiabáltam ki, ugyanis nem volt sok kedvem megmozdulni
- Oh, akkor nem várakoztatlak tovább!- lépett be:
- Kicsim, miért tanulsz most is?- fagyott le a mosoly az arcáról, ahogy meglátta a papírokat szanaszét az ágyon
- Nincs jobb dolgom-húztam meg kedvetlenül a vállamat
- Én mondtam, hogy gyere velem a forgatásra...- dobta le a kabátját az egyik székre
- Persze és megint üljek le az egyik sarokban?Köszi, inkább kihagyom...-vágtam hozzá nem a legkedvesebb hangnemben, magam sem tudom, hogy miért
- Jajj Sarah! Nem azért kértem meg, hogy gyere velem, hogy még te is csak idegesíts...-túrt bele a hajába
- Áh, szóval idegesítelek?Ez igazán remek!- fújtam egyet és próbáltam magamat visszafogni mielőtt még olyat mondanék, amit később magam is megbánnék-Hát sajnálom, de két nap múlva ne aggódj, megszabadulsz tőlem...-tettem hozzá végül
- Tudod jól, hogy nem így értettem…. Kérlek ne húzd fel magad!Sem erőm, sem energiám nincs most egy vitához…- vett elő egy cigit fáradtan
- Nekem sem ez a legkedvesebb hobbim… Ugyanakkor…-kezdtem volna bele a békülésbe
- Na jó, nekem ebből elegem van!Nem elég, hogy a forgatáson mindenki szekál, miközben a rajongók próbálnak a helyszínre férkőzni, most még te is beállsz a sorba!Hát ez igazán remek, köszönöm a támogatást!- rohant ki a szobából még mielőtt kettőt pisloghattam volna. Jó, beismerem nem voltam a legönzetlenebb barátnő az elmúlt pár percben, de attól még végig hallgathatott volna! Most mégis mit csináljak? Menjek utána vagy várjam meg, ameddig lehiggad és magától visszajön? A legjobb talán mégis az lenne, ha utána indulnék, na persze, ha tudnám merre is mehetett. Szinte körbejártam az egész hotelt, amikor véletlenül belebotlottam Taylorba:
- Áh, Sarah!Mi újság?- kérdezte kedvesen
- Hello Taylor!Nem láttad véletlenül Robertet?- kapva kaptam az alkalmon, ami a sráccal szembe talán nem volt a legszebb gesztus, de jelenleg nem vagyok alkalmas a társalgásra
- De, lent van az edzőteremben Kellan-nal…Én is onnan jövök!-ahogy jobban végig néztem rajta, tényleg edzésről jöhetett
- Szuper!Köszönöm!Ne haragudj, de muszáj vele beszélnem!-néztem esdeklően
- Semmi gond, menj csak. Majd beszélünk!-intett egyet, majd miután én is így tettem, az irányt a konditerem felé vettem, ahol csakugyan megtaláltam őket. Mindketten a futópadon rótták a kilométereket:
- Sziasztok!-köszöntem bátortalanul, de Kellannal ellentétben Rob még csak egy pillantásra sem méltatott
- Szia Sarah!Csak nem szállsz be te is?- vigyorgott rám
- Most inkább kihagynám, köszi…Rob beszélhetnénk?- fordultam felé, de nem nagyon hatotta meg
- Oké srácok, asszem én most megyek!- állt le Kel
- Ne, maradj!Majd Sarah elmegy!-szólalt meg érkezésem óta először Robert, mire én teljesen lefagytam
- Na de…- nyögtem fel- Talán meg kellene beszélnünk dolgokat!
- Igazad van-sóhajtott, miközben leállította a gépet- Meg kellene beszélnünk és meg is fogjuk, de nem most!-jelentette ki határozottan a szemeimbe nézve, innen tudtam, hogy vesztettem, mert komolyan gondolja, hogy nem fogunk beszélni, legalábbis most semmiképp sem- Menj fel a szobába, majd én is megyek, rendben?- úgy éreztem meg magamat, mint egy gyerek, akit az apukája a dorgálás előtt a szobájába küld
- Jó, de ne gyere túl későn…- ez most nagyon szánalmasan hangozhatott, de sebaj, az egész szituáció, amiben jelenleg voltunk az volt
- Igyekszem!- azért ott bujkált egy kis mosoly a szája szélén, ahogy kimondta a szavakat, majd adott egy puszit a számra, ami némi reménykedésre adhatott okot, de így is csalódottan hagytam ott a termet.
Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal az elkövetkezendő órákban, amik számomra egy örökké valóságnak tűntek. Már 10 óra is elmúlhatott, amikor hallottam, hogy kattan a zár, aminek hatására szinte kivetődtem a hálóból, így pontosan farkasszemet tudtam nézni vele.
- Szia!-suttogtam
- Szia!-bólintott- Tudom, hogy azt ígértem, hogy sietek…
- Nem gond, a fő, hogy végre itt vagy!
- Jó… Akkor talán beszélgessünk egy kicsit, ahogy szerettél volna délután!- ült le a kanapéra
- Oké…-ültem le vele szemben- Beszéljünk!Tudom, hogy haragszol rám!
- Tévedsz!Én nem haragszom rád, csak csalódott vagyok!Azt hittem tudod, hogy mi vár rád Kanadában…
- Tudtam és tudom is….- vágtam közbe
- Akkor miért éreztem úgy délután, hogy a hátad közepére kívánod ezt az egészet?-nézett a szemeimbe
- Sajnálom! Nem tudom mi ütött belém….-tártam szét a kezeimet
- Ennyi?Miért nem mondod meg, hogy mi a baj?-húzta fel kérdően a szemöldökét
- Azért mert nincs baj!Túlreagáltam a dolgokat!Veled kellett volna mennem!-álltam fel és elkezdtem fel-alá járkálni
- Sarah!Állj már meg!-kapta el a karomat- Tudom, hogy nem a legszórakoztatóbb dolog egy forgatáson üldögélni…
- Teljesen mindegy!Önző voltam!Tudod te hányan lennének a helyembe?Hányan üldögélnének a forgatáson???Én meg egyszerűen bevágtam a durcit!
- Hanyagoljuk a rajongókat!-torzult el az arca- Tudom, hogy nem akartad elvonni a figyelmemet…
- Honnan tudod?-lepődtem meg- Honnan tudod, hogy csak ez volt az oka a távolmaradásomnak?
- Szerinted?Onnan, hogy tudom, hogy szeretsz…-húzta meg a vállát-És szándékosan soha nem bántanál meg, ahogy én se téged…-csókolt meg lágyan
- Köszönöm!-suttogtam elérzékenyülve
Nagy nehezen, de sikerült végre megírnom a folytit.. Remélem még érdekel Benneteket és nem haragszotok rám, de higgyétek el "jó" okom volt arra, hogy ne tudjak tisztességesen fogalmazni.... Bocsánat!!!!
Jó olvasást!
Puszi!!!
Meré
39.
A napok számomra csigalassúsággal teltek, ugyanis hamar beláttam, hogy nincs sok értelme a forgatáson ülnöm, csak hátráltatom Robertet a munkájában, azt pedig nagyon nem akartam. Éreztem rajta a neheztelést, amiért az időm nagy részét nem vele töltöm, de nem tudtam ez ellen mit csinálni, hiszen neki dolgoznia kellett itt elsősorban, nem pedig velem foglalkoznia. Persze esténként más lett volna a helyzet, de általában fáradtan dőlt be mellém az ágyba és maximum arról beszélgettünk, hogy milyen volt a napunk. Ezt csináltuk már 3 napja, ami számomra azért fájó volt, de próbáltam a lehető legtoleránsabb lenni. Épp egy tételemet olvastam, amikor belépett az ajtón:
- Hahó Sarah!Megjöttem!-hallottam meg a hangját
- Bent vagyok a hálóban!-kiabáltam ki, ugyanis nem volt sok kedvem megmozdulni
- Oh, akkor nem várakoztatlak tovább!- lépett be:
- Kicsim, miért tanulsz most is?- fagyott le a mosoly az arcáról, ahogy meglátta a papírokat szanaszét az ágyon
- Nincs jobb dolgom-húztam meg kedvetlenül a vállamat
- Én mondtam, hogy gyere velem a forgatásra...- dobta le a kabátját az egyik székre
- Persze és megint üljek le az egyik sarokban?Köszi, inkább kihagyom...-vágtam hozzá nem a legkedvesebb hangnemben, magam sem tudom, hogy miért
- Jajj Sarah! Nem azért kértem meg, hogy gyere velem, hogy még te is csak idegesíts...-túrt bele a hajába
- Áh, szóval idegesítelek?Ez igazán remek!- fújtam egyet és próbáltam magamat visszafogni mielőtt még olyat mondanék, amit később magam is megbánnék-Hát sajnálom, de két nap múlva ne aggódj, megszabadulsz tőlem...-tettem hozzá végül
- Tudod jól, hogy nem így értettem…. Kérlek ne húzd fel magad!Sem erőm, sem energiám nincs most egy vitához…- vett elő egy cigit fáradtan
- Nekem sem ez a legkedvesebb hobbim… Ugyanakkor…-kezdtem volna bele a békülésbe
- Na jó, nekem ebből elegem van!Nem elég, hogy a forgatáson mindenki szekál, miközben a rajongók próbálnak a helyszínre férkőzni, most még te is beállsz a sorba!Hát ez igazán remek, köszönöm a támogatást!- rohant ki a szobából még mielőtt kettőt pisloghattam volna. Jó, beismerem nem voltam a legönzetlenebb barátnő az elmúlt pár percben, de attól még végig hallgathatott volna! Most mégis mit csináljak? Menjek utána vagy várjam meg, ameddig lehiggad és magától visszajön? A legjobb talán mégis az lenne, ha utána indulnék, na persze, ha tudnám merre is mehetett. Szinte körbejártam az egész hotelt, amikor véletlenül belebotlottam Taylorba:
- Áh, Sarah!Mi újság?- kérdezte kedvesen
- Hello Taylor!Nem láttad véletlenül Robertet?- kapva kaptam az alkalmon, ami a sráccal szembe talán nem volt a legszebb gesztus, de jelenleg nem vagyok alkalmas a társalgásra
- De, lent van az edzőteremben Kellan-nal…Én is onnan jövök!-ahogy jobban végig néztem rajta, tényleg edzésről jöhetett
- Szuper!Köszönöm!Ne haragudj, de muszáj vele beszélnem!-néztem esdeklően
- Semmi gond, menj csak. Majd beszélünk!-intett egyet, majd miután én is így tettem, az irányt a konditerem felé vettem, ahol csakugyan megtaláltam őket. Mindketten a futópadon rótták a kilométereket:
- Sziasztok!-köszöntem bátortalanul, de Kellannal ellentétben Rob még csak egy pillantásra sem méltatott
- Szia Sarah!Csak nem szállsz be te is?- vigyorgott rám
- Most inkább kihagynám, köszi…Rob beszélhetnénk?- fordultam felé, de nem nagyon hatotta meg
- Oké srácok, asszem én most megyek!- állt le Kel
- Ne, maradj!Majd Sarah elmegy!-szólalt meg érkezésem óta először Robert, mire én teljesen lefagytam
- Na de…- nyögtem fel- Talán meg kellene beszélnünk dolgokat!
- Igazad van-sóhajtott, miközben leállította a gépet- Meg kellene beszélnünk és meg is fogjuk, de nem most!-jelentette ki határozottan a szemeimbe nézve, innen tudtam, hogy vesztettem, mert komolyan gondolja, hogy nem fogunk beszélni, legalábbis most semmiképp sem- Menj fel a szobába, majd én is megyek, rendben?- úgy éreztem meg magamat, mint egy gyerek, akit az apukája a dorgálás előtt a szobájába küld
- Jó, de ne gyere túl későn…- ez most nagyon szánalmasan hangozhatott, de sebaj, az egész szituáció, amiben jelenleg voltunk az volt
- Igyekszem!- azért ott bujkált egy kis mosoly a szája szélén, ahogy kimondta a szavakat, majd adott egy puszit a számra, ami némi reménykedésre adhatott okot, de így is csalódottan hagytam ott a termet.
Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal az elkövetkezendő órákban, amik számomra egy örökké valóságnak tűntek. Már 10 óra is elmúlhatott, amikor hallottam, hogy kattan a zár, aminek hatására szinte kivetődtem a hálóból, így pontosan farkasszemet tudtam nézni vele.
- Szia!-suttogtam
- Szia!-bólintott- Tudom, hogy azt ígértem, hogy sietek…
- Nem gond, a fő, hogy végre itt vagy!
- Jó… Akkor talán beszélgessünk egy kicsit, ahogy szerettél volna délután!- ült le a kanapéra
- Oké…-ültem le vele szemben- Beszéljünk!Tudom, hogy haragszol rám!
- Tévedsz!Én nem haragszom rád, csak csalódott vagyok!Azt hittem tudod, hogy mi vár rád Kanadában…
- Tudtam és tudom is….- vágtam közbe
- Akkor miért éreztem úgy délután, hogy a hátad közepére kívánod ezt az egészet?-nézett a szemeimbe
- Sajnálom! Nem tudom mi ütött belém….-tártam szét a kezeimet
- Ennyi?Miért nem mondod meg, hogy mi a baj?-húzta fel kérdően a szemöldökét
- Azért mert nincs baj!Túlreagáltam a dolgokat!Veled kellett volna mennem!-álltam fel és elkezdtem fel-alá járkálni
- Sarah!Állj már meg!-kapta el a karomat- Tudom, hogy nem a legszórakoztatóbb dolog egy forgatáson üldögélni…
- Teljesen mindegy!Önző voltam!Tudod te hányan lennének a helyembe?Hányan üldögélnének a forgatáson???Én meg egyszerűen bevágtam a durcit!
- Hanyagoljuk a rajongókat!-torzult el az arca- Tudom, hogy nem akartad elvonni a figyelmemet…
- Honnan tudod?-lepődtem meg- Honnan tudod, hogy csak ez volt az oka a távolmaradásomnak?
- Szerinted?Onnan, hogy tudom, hogy szeretsz…-húzta meg a vállát-És szándékosan soha nem bántanál meg, ahogy én se téged…-csókolt meg lágyan
- Köszönöm!-suttogtam elérzékenyülve
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)